Qcsi

Lefutottam a maratont. Ma egy hete. Kemény vagyok, mi? Igen, elég nagyképű dolog így kezdeni egy posztot, tényleg lehetne itt felvezetni, meg kenni erre-arra, elvenni az élét, de minek? Úgyis ezért írom az egészet. Hogy világgá kürtöljem, mekkora király vagyok.

Mikor ’96-ban, a csóri hegyoldalban, valamelyik június eleji hajnalon épp azoknak a csávóknak a Zsigulija előtt rohantam, akik nem egészen 5 perccel azelőtt törték rám a présház ablakát, még nem gondoltam volna, hogy valaha önszántamból fogom űzni ezt a sportot. Mondjuk ott nem nagyon volt időm gondolkodni, de azóta, hogy úgy 1,5 éve, 100 kilósan elkezdtem kocogni, mást se csinálok futás közben, csak gondolkodom. Veszélyes dolog. Mármint a gondolkodás. A maratont is így találtam ki magamnak. Le tudtam már futni hetente 4-szer, 5-ször 8-10 km-t, gondoltam kéne valami távlati cél, az meg ugye jó, ha nagy, és csillog, legyen akkor a maraton. Azt olvastam, bárki meg tudja csinálni, csak fel kell készülni, aminek a fele végül is igaz. Tényleg fel kell készülni. Na jó, lehet, hogy tényleg bárki. Leírom én hogy csináltam, aztán majd eldöntitek. Hétköznaponként hetente 3-szor, de sokszor 4-szer futottam 10 km-es távokat. Felkeltem reggel 05:20-kor, nyújtózkodtam, fogat mostam, felöltöztem, aztán elindultam. Télen nehezebb volt, mert mikor kint -6 van, akkor nagyon tud húzni az ágy visszafelé, de tavasztól már jó, olyankor már korábban kel a nap, egyre melegebb van, csiripelnek a madarak, ébredezik a város, meg képzeljetek ide még pár ilyen közhelyet. Egy idő után azért elég unalmassá tud ám válni jó időben is, főleg ha mindig ugyanazon az útvonalon futsz, mindig ugyanabban az időben. Ilyenkor mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozol, mindig ugyanaz a proli jön veled szembe cigivel a szájában, ugyanaz a furgon tolat ki eléd minden reggel, és ugyanaz a birka bámul rád a buszról minden áldott alkalommal. Csak néha van némi meglepetés, viszont annak így nagyon tudsz örülni. Ez a 10 km amúgy azért jó, mert nagyjából egy óra alatt megvan, szóval még nem vesz el túl sok időt, de azért már egy kicsit komolyabb táv. Meg nekem valahogy ez volt az, amin már mindig megjött a flash. Valaki „runner’s high”-nak hívja, de végül is tökmindegy minek nevezed. Egy bizonyos idő eltelte után a hosszútávfutóknál valami hormon, ha jól emlékszem endorfin szabadul fel, aminek következtében elkezded kurva jól érezni magad. Nem egyszer volt már olyan, hogy egész nap agyaltam valami problémán, alig bírtam elaludni, aztán reggel, úgy a 7. km táján hopp, beugrott a megoldás. De van, hogy csak ábrándozom, és egyszer csak a szokásosnál is szebb dolgok jutnak eszembe. Mondom, kurva jó. Nem úgy kell elképzelni, mint valami pszichedelikus tripet, de azért király. Nekem amúgy valószínűleg ez az érzés akadhatott be, ezért rajongok ennyire a futásért, mert előtte a rövidebb távokon csak szenvedés volt, azért csináltam csak, hogy fogyjak valamennyit, de nem igazán szerettem. Aztán meg, mióta ezt az érzést megtapasztaltam, nem bírok leállni. Sajnos mostanában mindig később jön, de mindegy, nem csak ez a jó a futásban. De csapongok itt össze-vissza, szóval hetente 3-4-szer 10 km, nekem reggel volt rá időm, de aki gondolja, este is ugyanolyan jól tud esni. Hétvégente pedig mindig kell egy hosszú futás, ki mennyit bír, én 16 km-rel kezdtem, aztán azt növeltem mindig. Ez azért elég sok időt elvesz, de van jó oldala is. Én ilyenkor szoktam gondolkodni (mondom, veszélyes dolog), ábrándozni, nézelődni, ilyesmi. Jön a flash is, meg az egész valahogy nagyon jó. Hétvégén több ideje van az embernek, ki lehet menni a természetbe, ott mindig szebb, meg ott mindig van mit megfigyelni, csak a csalai juhász kutyáival kell vigyázni. Miattuk én inkább a Velencei tó körül szoktam ilyenkor szaladgálni a bicikli úton. Sok ember van kint, bringáznak, görkoriznak, kocognak, valahogy jó érzés nézni őket. Aztán mikor növeled a távot, 20, 25, 28, 32 km, abban már egyre kevesebb jó érzés lesz, de akkor már úgysem fogsz tudni leállni. Nekem legalábbis nem ment. 25 km-t futni azért szerintem már kemény, ronggyá izzadsz, rád tapad a póló, a gatya, összefolyik taknyod, nyálad, szóval rád se lesz jó érzés nézni. Mondjuk ezzel ott nem nagyon fogsz törődni. Engem sem érdekelt. Viszont miután lefutottad, nagyon büszke leszel magadra, az meg megint csak nagy stenk. Nagyjából ennyi. Heti 3-szor, 4-szer 10 km hétköznap, hétvégén pedig egy hosszú. Ezt úgy egy éven keresztül. Az utolsó 20 hétben folyamatosan növelni a hétvégi hosszúfutásokat, a verseny előtt pár héttel futni egy 30 km felettit, aztán kész. Jöhet a maraton. Én is megcsináltam, bárkinek menni fog.

Hogy maga a maraton milyen volt? Kurva hosszú. Az elejét elfutottam, ahogy szoktam. 6 perc 10 másodperces km-eket terveztem az első felére, de 10 km-ig 05:50-es km-eket futottam. Valahogy húzott magával a tömeg. Nagyjából a 21. km-re tudtam belassulni olyan 06:15-06:20-as km-ek környékére, asszem 2 óra 16 perc volt az időm féltávnál. Megnyugodtam, gondoltam ez így már jó lesz, de 26-27 km-nél hirtelen hihetetlenül elfáradtam. Az igazság az, hogy reggel még köd volt, meg hűvös, ezért hosszú ujjúban futottam, de 11-körül kisütött a nap és baromi meleg lett. Izzadtam, mint a ló, és valószínűleg mire ide a 26-27. km-hez értem, kiizzadtam magamból mindent. Vagy az is lehet, hogy nekem itt jött a fal. A verseny előtti 3 hétben már csak 25 km-eket futottam hétvégente, hogy rápihenjek. Szóval lehet, hogy tudat alatt itt a 26-nál besokalltam. Mindegy, mentem tovább, betoltam egy energia zselét, a Margit szigetig viszonylag gond nélkül eljutottam, aztán ott jött a legmélyebb pont. 29 km volt a táblára írva a sziget bejáratánál, a kijáratnál pedig 33, ez volt életem legnehezebb 4 km-e. Borzasztó volt. Elkezdtek körülöttem kidőlni az emberek. Sorra ültek le a padkára, nyomkodták a combjukat, vádlijukat, itt görcsöl, ott görcsöl, hívogatott engem is a pázsit, de irgalmatlanul. Aztán lehet, hogy már előtte is álltak meg sokan, csak én itt vettem észre őket, mert én is elgyengültem, minden esetre nehéz volt továbbmenni. Aztán 32 km-nél volt egy váltó pont, ott beállt egy halom friss ember, elhúztak mellettem, idegesített, hogy ezek hogy tudnak még ilyen gyorsan futni. Akik meg ott fejezték be az ő részüket, már csak sétáltak a sziget kijárata felé, azok meg arra csábítottak, hogy én is sétáljak. Na mindegy, nem álltam meg, de tényleg szörnyű volt. A 35. km-ig megint nem volt semmi gond, ott volt egy frissítőpont, itt már nem futva ittam a vizet, hanem sétálva. Egyszerűen nem ment. Az első asztalnál lelassítottam, felvettem a vizet, a banánt, gyalogolva megettem, betoltam a második energia gélt, aztán újból nekiálltam futni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz újból elkezdeni. A combjaim beálltak egy tömbbe, a séta után alig akartak mozdulni, fájt, mint a barom. Azért sikerült, felfutottam a Nyugati téri felüljárón, végig a Lehel úton, a következő dolog, amire emlékszem, a Városliget. 39 km-nél jártunk, ott értek utol az 5 órás iramfutók. Ezek azok a csávók, akik táblát tartanak a kezükben, és ha őket követed, 5 óra alatt fogod lefutni a maratont. A szintidő 5 óra 30 perc volt, szóval itt befostam, hogy akkor mindjárt utolérnek az 5:30-as iramfutók is, velük jön a záróbusz, fel kell szállnom, végem van. Aztán elkezdtem számolgatni, hogy már csak 3 km van hátra, az fél óra alatt sétálva is megvan, meg fél óra múlva a záróbusz még csak ott lesz, ahol most én vagyok, addigra én meg már haladok valamennyit előre, pláne, hogy nem is sétálok, hanem futok, szóval ettől a matektól annyira megnyugodtam, hogy új erőre kaptam, és innentől már minden simán ment. A cél előtt még az 5 órás iramfutókat is utolértem, szóval tényleg belendültem. Valahol 41 km környékén volt még egy frissítő pont, ott már meg se álltam, felkaptam a vizet, bevedeltem és futottam tovább. Az utolsó párszáz méteren aztán eltörött a mécses. Nem tudom mi volt velem, mindenki ünnepelt, éljenzett, tapsolt, apámra gondoltam, hogy biztos büszke lenne rám, meg az elmúlt 1,5 évre, meg biztos az endorfin is elszabadult, vagy csak labilis vagyok lelkileg, lényeg a lényeg, hogy sírtam, mint egy kislány. Nem tartott soká, az éremosztásnál már vigyorogtam. 4 óra 57 perc lett az eredményem, 2874. lettem. Asszem háromezerkétszázvalamennyi egyéni induló ért célba. Nincs olyan lábujjam, amin ne lenne vízhólyag, egy körmöm még gondolkodik, hogy leessen-e, a térdem egyelőre sajog, a ronggyá izzadt gatyám pedig mindenemet kidörzsölte. De tényleg mindenemet. Ja, és szintén a gatyának, meg a dörzsölésnek köszönhetően valahogy lett egy ribancrendszámom is sebből.

Hát ennyi. Ha van kedvetek, próbáljátok ki. Tényleg csak a felkészülés számít, az viszont kurva monoton, magányos és lélekölő is tud lenni, ha nem vigyáztok. Azért történhetnek jó dolgok is, mittudomén, lehet, hogy rátok mosolyog egy gyönyörű lány a bicikliről, egy nyugdíjas bácsi elismerően bólogat, miközben zihálva futtok fel a kisfaludi domboldalon, vagy mikor életetekben először, a 36 fokos hőségben leveszitek a pólótokat és úgy futtok tovább, az első kanyarban szembejön egy 40-es anyukákból álló biciklis csapat, akiknek segítségével megérthetitek, miért olyan ambvivalens a miniszoknyás titkárnők viszonya a füttyögető útmunkásokhoz. Szóval hajrá, érdemes belevágni, én folytatom, innentől minden évben szeretnék futni egy maratont, ha bárki csatlakozna, vagy ha csak segítségre van szükség, szóljatok nyugodtan.  

Megint szeptember van. Nincs szomorúbb időszaka az évnek, mint ez az augusztus 20-ával kezdődő, pár füstszagú, sárga hét, mikor minden ragyogás végérvényesen halványodni kezd.

A tűzijáték még a csillagos nyáréjszakák betetőzését, a ragyogó élmények megkoronázását kéne, hogy jelentse, de valójában csak annak kihirdetése, hogy minden öröm, szabadság és élvezet a múlté. Van még egy hét, vagy kettő, ami hivatalosan a nyárhoz tartozik, de ez már inkább csak agónia. Szánalmas vergődés, hogy mégse legyen annyira fájdalmas. A nyár valójában már véget ért, ez a pár nap pedig lehangolóbb, mint egy Nirvána klip. Minden ébredés keserűbb az előzőnél, egyre mélyebbre süppedsz a saját szomorúságodban, mígnem valamikor szeptember legelején, egy ködös, hétfő reggelen, pár fehéringes kisiskolás láttán meg nem érted, hogy mi is ez az egész, és hogy hol égett beléd ez az érzés. Hirtelen szívedbe tép a felismerés, hogy hiába nem jársz iskolába már vagy 15 éve, azóta is bárhol legyél szeptember elsejének reggelén, az orrodban érzed a frissen meszelt szeptemberi iskola szagát, a gyomrodban pedig elindul az a jól ismert bizsergés. Ez az a pillanat, mikor legszívesebben hangosan felzokognál.

Egyszerre minden fájdalmasan világos lesz. Rájössz, hogy miért utálod ezt az időszakot. Amióta csak az eszedet tudod, ez a pár hét jelentette és jelenti máig is minden jónak a végét. Innentől nem csengetnek a haverok reggel 8-kor, hogy menjünk focizni, nem lapítunk már egyforintost a pesti síneknél, nincs biciklifogó és nem járunk a bányába pirózni. Nem váltjuk meg többé a világot reggel 4-kor a pörgőhintában két doboz Sopianae kék füstjébe nézve, nem bámulunk már csillagokat a beton ping-pong asztalon fekve, nincs utcabál, nincs ringlispíl, nincs semmi. Nem jönnek már autók az agárdi parkolóba, nem áll már a sátor a kempingben, a tandíj befizetve, nem vagy már gazdag, csak iskolás. Nem lehetnek kétségbeejtőbb, reményvesztettebb, folytonosan visszatérő időszakai egy ember életének, mint ezek a koraszeptemberi hetek. Csak bámulsz bele a lakótelep melletti sárga kukoricatáblába, és szinte hallod, ahogy a Vukból az a mély, búgó hangú faszi mondja, hogy:

„Ahogyan szinte észrevétlenül fordult nyárba a tavasz, olyan nesztelenül surrant be az erdő fái közé az ősz. És lassan, lebegve, kerengve hullani kezdtek a sárgult levelek. Úgy tűnt, mintha fájna válniok a kopaszon maradó ágaktól. Az eddig oltalmazó erdő nem rejtekhely többé." Aztán dörren a mesében a sörétes, rebbennek a madarak, Te is összerezzensz, és elindulsz haza.

Arra gondolsz, hogy persze, jobb lesz ez majd idővel, lesznek még bulik, lesznek még nyarak, amúgy is jön majd a Karácsony, meg mittudomén, de ez csak önvédelem. Ócska kis önámítás a túlélésért, hogy ne kelljen megélni a fájdalmat, amit a nyár elmúlása jelent. És per pillanat én is arra gondolok, hogy ide kéne most valami oravecznórai pozitív picsogás, hogy ne egy ilyen szarrá szomorúszmájlizott szenvedés legyen ez a poszt, de nem megy. Lehet, hogy néha jó átadni magunkat a letargiának, kiélvezni a mélységet, elsiratni a nyarat, a fényt, a színeket? Lehet, hogy ettől könnyebbülünk meg?

Ahogy a múltkor írtam, tavaly, mikor hazaköltöztünk, újból nekiálltam futni. Nagyon szeretem, idén tavaszra a bokasérülésemből is sikerült teljesen felépülni, nyár elejére pedig már egyre jobb időket futottam egyre hosszabb távokon, gondoltam itt az ideje bevállalni valami durvábbat. Persze ahogy szoktam, most is túllőttem a célon: kinéztem magamnak a Balboa kört.

Hogy mi az? Egy futókör. A Hármashatár-hegyről, a Szépvölgyi út végéről indul, át a Hárs-hegyen, fel a János-hegyi Erzsébet-kilátóhoz, majd vissza. 19,4 km, 829 m szintemelkedéssel. Ma délelőttig ez nekem sem mondott túl sokat, de már tudok mindent. Brutális. Azért hívják Balboa körnek, mert ahogy a névadó annak idején kitalálta, mikor felérsz a kilátóhoz, a lépcsők tetején a levegőbe lököd mindkét kezed, mint Rocky Balboa. Jó bulinak tűnt, ki kellett, hogy próbáljam.

Februárban már rendeztek egy közösségi futást ezen az útvonalon Classic Balboa néven, Rockynak kellett beöltözni, szürke melegítő alsó, szürke kapucnis felső, fekete kesztyű, fekete sapka,  de arról ugye lekéstem. Hála az elhivatott szervezőknek, nem kellett jövő februárig várnom, mert a nagy érdeklődésre való tekintettel, július 6-án megrendezték a Rocky II-t. Nyár lévén kapucnis pulcsi nem kellett, csak szürke póló, nem volt kérdés, hogy megyek-e.

Szürke futó pólóm ugyan nem volt, de találtam egy ujjatlan trikót, amit még aláöltözőnek vettem télre. Előnyösnek mondjuk nem nevezném, kicsit rövid, így az első karlendítésnél felcsúszik a köldökömig, viszont cserébe faszán tapad mindenhol máshol, tökéletesen kiemelve a löttyedt úszógumimat, ami a 15 kg fogyás után maradt. Na  nem baj, nem ez a lényeg, az erdőben minek divatozni, meg különben is az volt a tervem, hogy veszek egyet a direkt az eseményre nyomtatott szürke pólókból, aztán abban futok. Persze elkéstem, mire odaértem elkapkodták, már csak rendelni lehetett, így maradt a hurkajelmez. 09:00-kor volt a rajt, betettem a fülembe a fülhallgatót, elindult a Guns N’ Roses Use Your Illusion-je, szaladtunk pár száz métert lefelé, befordultunk jobbra, és már ott is volt az első emelkedő. Furcsa volt, hogy egy csomóan lelassítanak, majdnem sétálósra veszik, de én futottam felfele is. Felértünk, jött a lejtő, ott meg mindenki visszaelőzött. Sosem futottam még komolyabb terepen, fogalmam sem volt, hogy kell csinálni. Olyan 3-4 km után, mikor elkezdett irgalmatlanul szakadni rólam a víz, már nekiálltam azon gondolkodni, hogy lehet, hogy mégsem mindenki más a hülye, pedig már a hat perc tizenhármas kilométereimből is rájöhettem volna, hogy épp most futom el magam. A hétköznap reggeli tíz kilométereseket szoktam ilyen sebességgel futni. Mindegy, nyomtam tovább, mit nekem ez a pár kaptató. Futottam felfele, a többiek néha már sétáltak, de én azért sem lassítottam. Tiszta kavics, meg gyökér volt minden, kurva meredeken emelkedett, szét akart már szakadni a lábam, de mentem. Nem sétálunk. Vártam a lejtőket, mint a messiást, de ott meg az emésztette az energiáimat, hogy valahogy visszafogjam magam. Nem mertem nekiiramodni a kavicsok meg a vízmosások miatt, azt figyeltem, hova lépek. A többiek persze ezt is jobban oldották meg, mint én, mindegyik simán lehagyott lefele. Iszonyatos meleg volt, meg valami bődületes páratartalom, dőlt rólam a víz, kb a 6. km után már úgy néztem ki, mint aki ruhában zuhanyozott, a seggemen is levegőt próbáltam venni, azt se tudtam hol vagyok. A lejtők egyre rövidebbek lettek, az emelkedők egyre hosszabbak, sziklásabbak és meredekebbek, mint valami zombi futottam, vagy legalábbis nekem úgy tűnt, hogy futok, de az előttem sétálókat sehogy sem értem utol, a mögöttem sétálók meg nem maradtak le. A fülemben szólt a Don’t Cry, valamiért az jutott eszembe, hogy erre lassúztam hetedikben a Szöllősi Zitával a klubdélutánon. Akkor mondjuk nem vert ennyire a víz, mint itt. Már olyan 8-9 km környékén járhattunk, előttem, mögöttem gyalogoltak, én futottam, de ugyanakkora maradt a távolság közöttünk. Elég mókásan nézhettünk ki. Nem értettem, most sem értem. Pedig én tényleg futottam. X akta. Na mindegy, kb itt szakadt el valami, gyaloglásra váltottam én is az emelkedőkön, de attól sem lett könnyebb. A nyelvem lógott, levegőt csak elvétve kaptam, a víz meg nem hogy patakokban folyt rólam, de kb minden lépésnél egy tócsát hagytam magam után. A fülemben jött a Knockin’ On Heaven’s Door, majd a Coma. Előbbi alatt elképzeltem, hogy az Erzsébet-kilátó már a mennyek kapuja, csak odáig kell elérni, aztán minden jó lesz, utóbbi alatt pedig neonzöld defibrillátorok keringtek a fejem körül, mint a Tom és Jerryben a csillagok Tom feje körül. Valahogy aztán felértem, akkor épp a Sweet Child of Mine ment. Emlékszem, a Köfém lakótelepen még 6 csatornás, távirányító nélküli TV-nk volt, azon néztem mindig a klippjét az MTV-n. Mivel minden gombra valami más csatorna volt beállítva, csak úgy tudtam nézni az MTV-t, ha a 3-as és az 5-ös gombot egyszerre tartottam nyomva. Kemény meló volt az is, de nem gondoltam volna akkor, hogy 20 év múlva erre a számra ilyen eufória kerít hatalmába. Megkerültem a kilátót, aztán elindultam lefelé. Jó hosszú lejtő volt, élveztem. Futottam, ahogy bírtam, de majdnem mindenki lehagyott. Volt egy csaj, akit felfele rendszeresen utolértem, lefele viszont mindig lehagyott. Olyan sebességgel vágtatott el mellettem, hogy csak pislogtam. Honnan volt itt még ennyi energiája? Ezen a szakaszon végig ő futott előttem, próbáltam tartani a lépést, de egyre jobban lemaradtam. Akkor tudtam csak felzárkózni picit, mikor szegény perecelt egy hatalmasat. Mint akit leütöttek. Egyik pillanatban még ott szalad előttem, félrenézek, a következő pillanatban meg már hasal az úton. Én biztos nem keltem volna fel többet, de ő simán felállt, leporolta magát, aztán futott tovább. Megkérdeztem, nincs-e baj, segítsek-e, de csak röhögött. Azt mondta, ez nem az ő napja, ma már ez a második. Jól lehorzsolta a lábát meg az alkarját, de két perc múlva már megint nem láttam, simán lehagyott megint. Kemény. Na ő az igazi Balboa. Mert "nem az számít, mekkorát tudsz ütni, hanem, hogy milyen keményen állod az ütéseket, miközben csak mész előre"(Rocky).  Leértem a Szépjuhásznéhez, azt’ onnantól megint emelkedett. Ezt mondjuk még mindig nem sikerült megfejtenem, hogy odafele is emelkedőből volt több, meg visszafelé is. Rejtély. Próbáltam még futni felfele is, de nem igazán ment. A felsőm már rég ronggyá ázott, eddigre a gatyám is már tiszta víz volt, rátapadt a combomra, a zoknimban csak úgy tocsogott a víz, csúszkáltam a saját cipőmben, meg voltam halva teljesen, nem is gyalogoltam, inkább vonszoltam magam felfele. Valahogy azért elértem a célt, lejtőkön és sík terepen futottam, sőt az utolsó pár száz méteres emelkedőn is, de így is elég gyatra, 3 óra, 0 perc, 28 másodperces idővel zártam. A Nike Running szerint mondjuk 21,8 km volt a táv, de vannak részek, amikre nem emlékszem, szóval simán lehet, hogy elraboltak az ufók, vagy valami.

Mindegy, tetszett a dolog, még így is. A szervezőknek és a segítőknek köszönhető, hogy még a felkészületlenségem és a bénázásaim ellenére is kurvára élveztem az egészet. Minden ki volt szalagozva, esélyed nem volt eltévedni, minden kereszteződésnél, a frissítő pontnál, fent a kilátónál, vagy közvetlenül a cél előtt úgy biztattak, mintha nem épp az utolsók közt vánszorognál, szóval tuti, hogy legközelebb is elindulok. Addigra mondjuk már sokkal jobb leszek.

Egy elég jól körülhatárolható esemény, vagy inkább sokkhatás következtében kezdtem komolyabban foglalkozni a futással.

2010-ben, mikor Svájcban munkahelyet váltottam, az új cégnél a 30 felettieknek kötelező volt az orvosi szűrés, így nekem is meg kellett jelennem az üzemorvosnál, ahol ráállítottak a mérlegre. 100,05 kg-ot mutatott. Meglepődtem, de nem túlságosan. Igazából sejtettem, hogy már jócskán elhagytam a versenysúlyomat, de azért hogy a doki is lássa, hogy nem ez a normálállapot, elejtettem egy „Úristen, de kövér vagyok”-ot. Nagyjából az volt a tervem, hogy ezzel majd elnyerem a szimpátiáját, ő mond valami olyasmit, hogy hát azért ez még nem veszélyes, de igen sportoljon, meg figyeljen oda, aztán megy mindenki a dolgára.  Persze nem ez történt, a doktornő meg a nővérke ketten nem nyomtak annyit, mint én, elém álltak, a szemembe néztek, és jelentőségteljesen azt mondták, hogy igen Herr Kucsera, Ön kövér. Azt hittem rosszul hallok. Én mondhatom magamról, de ez a két, magát felsőbbrendűnek gondoló árja picsa hogy jön ehhez? Jó, nem voltam vékony, de azért kövér? Ha az akkori testemet kellene jellemeznem, elsőként egy telefosott búvárruha jut eszembe. Tudod, amit megböksz a vállánál és a combja hullámzik. De hogy kövér? Azoknak hordó hasuk van, meg nem tudják bekötni a cipőjüket. Összetörtem teljesen.

A duzzogás után azért elmentem, vásároltam futócipőt, meg rövidgatyát, és nekiálltam szaladgálni a házunk mögötti erdőben. Eleinte csak 2-3 km-eket, aztán egyre többet. Idővel, mikor megjött az önbizalmam, vettem magamnak ilyen kotongatyát is, onnantól már a belsőcombomon is maradt szőr, és hihetetlen, de elkezdtem élvezni a dolgot. Heti 3-4 alkalommal mentem ki, egyre hosszabb távokat bírtam, az erdőből már kijutottam a legelőkre is, a reggeli párában szikrázott mellettem a villanypásztor, a tehenek néztek bambán, idilli volt, na. Ami meglepett, hogy emberek tömegei töltik ilyesmivel az idejüket. Ezt a feszülős gatyát is csak azért mertem felvenni, mert azt gondoltam, hogy tök egyedül leszek fent a Schlossbergen a parkerdőben, hát tévedtem. Minden létező korosztály ott futkározott, gyalogolt, biciklizett, vagy ilyen síbotokkal túrázgatott. Ezt asszem nordic walkingnak hívják egyébként. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a lakásomtól nagyjából 500 méterre egy kisebb falunyi ember nyüzsög ilyen nem létező időpontokban. Olyan volt, mint valami alternatív valóság. Egy párhuzamos univerzum. Utoljára akkor éreztem ilyet, mikor megbuktam a főiskolán, félévet kellett ismételnem, és amíg vártam a februárt, a helyi üveggyárban helyezkedtem el állandó délelőttös betanított munkásnak. Ott mivel 06:00-ra jártam, 04:20-kor kellett kelni, a 04:40-es busszal mentem, és letaglózott a felismerés, hogy tömeg van. Emberek ezrei voltak az utcán, vonultak egyik buszmegállótól a másikig, ijesztő volt. Addigi tapasztalatim alapján 04:40-kor csak a hozzám hasonló, félrészeg diszkótöltelékeknek szabadott volna a városban elvétve kóvályogni. Még most is kiráz a hideg. Mint ez a halom svájci ott fent a hegyen. El is könyveltem magamban, hogy ez igen, Svájcban vagyunk, itt aztán mindenki sportol, ad az egészségére, nem úgy, mint otthon, de szép is, hogy itt élünk. Engem sem néztek ki a latexbe csomagolt sonkáimmal, úgyhogy folytattam. Mire hazaköltöztünk, már csak 95 kg voltam.

Itthon eleinte rengeteg dolgom volt, de nyár közepén rászántam magam, és újra elkezdtem. Hála Istennek itt is a város szélén lakunk, a közeli kavicsbányát pont körbe tudtam futni, sehol egy lélek, jó volt. Aztán növelni akartam a távot, ki is néztem egy földutat a térképen, átvisz Csalára, ott elkanyarodok Kisfalud felé, a TSZ mellett kiérek a bicikliútra, azon meg majd hazafutok, 8 km, juhéjj. Ment is egy darabig, csak akkor kellett átgondolnom a dolgot, mikor egy augusztusi, harmatos reggelen megkergetett a csalai juhász 3 kutyája. Láttam én, hogy ott a nyáj az út mellett, de meg sem fordult a fejemben, hogy 500 birkát csak úgy otthagynak felügyelet nélkül. Jobban mondva felügyelet az volt, csak nem emberi. Mikor elfutottam a békésen legelésző juhok mellett, egyszer csak őrjöngve rám rontott valami vicsorgó szőrcsomó. Összesen 12 lába volt, 3 feje, fröcsögő nyála, és vagy ezer foga. Futottam, ahogy bírtam, ezek meg szétváltak 3-an 3 felé, bekerítettek és már csak centikre voltak a vádlimtól. A szőreimen éreztem a csattogó fogsoruk szelét, már láttam magam előtt, ahogy elkapnak és letepernek, ketten szétcincálják a védekezésbe rándult végtagjaimat, a harmadik meg átharapja a torkomat, de akkor valamiért lelassítottak. Gondolom eltávolodtunk a nyájtól, vagy valami ilyesmi, lényeg a lényeg, hogy át tudtam gázolni egy bozótoson, rá a vasúti sínekre, a kutyák nem kergettek tovább, én meg balettozhattam Kisfaludig az iparvágányokon. Nem nehéz, épp most sprintelted ki a beledet, halálfélelmedben még 5 másodpercenként hátranézel, hogy jönnek-e a kutyák, közben meg kínosan figyelsz, hogy a szigorúan 43 centinként lerakott talpfákra lépj, különben magad alá fordul a bokád az öklömnyi köveken, aztán már csak az előbbi nyáladzó korcsok vannak hátra, vagy a keselyűk. Persze néha az is eszedbe jut, hogy ha épp most talál itt elvágtatni egy tehervonat, akkor is oda a féltve őrzött, sportolással karbantartott egészség. Mindegy, túléltem, a szintidőm is egész jó lett, de azóta nem jártam arra.

Új, biztonságos útvonalat kellett keresnem, maradt hát a bicikli út. Elszaladtam Pákozdig meg vissza, pont 10 km, ki van világítva, tökéletes volt. Sütött a nap, biztonságban éreztem magam, egyre jobb időket futottam heti 3-4 alkalommal, már csak 92 kg voltam, kitaláltam, hogy lefutom a marathont, szóval hétvégente elkezdtem emelni a távokat. A végén szombatonként már Agárdig futottam meg vissza, az pont 20 km. Nagyon büszke voltam magamra. Itt jegyezném meg, hogy nem csak Svájcban sportolnak az emberek, itt is mindig rengetegen voltak a bicikli úton, komplett családok, fiatalok, öregek, bicikliztek, kocogtak, jó érzés volt látni őket, szerintem ezen a téren határozottan fejlődünk. Csak ez a rengeteg ember valahogy mind engem nézett. Olyan furcsán. Mint említettem, a nagy megterhelés következtében felszabadult adrenalinnak köszönhetően roppant büszke voltam magamra, így azt gondoltam, biztos csodálnak. Lehet is, most futottam le 20 km-t, már visszafele jövök Agárdról, mikor ők még csak arra tekernek, sportos vagyok, kemény vagyok, hadd nézzenek. Csak mikor hazaértem vettem észre, hogy a szarráizzadt pólóm kidörzsölte a bal mellbimbómat, minek köszönhetően a szívemtől lefelé egy narancsárgás-vöröses háromszög pompázott és a tocsogó vérből néha a gatyámra is le-lecsöppent egy kevés. Mint valami horrorfilmben. Szegény gyerekek. Én meg azt hittem felnéznek rám. Valószínűleg inkább a rémület csilloghatott a szemükben.

Nem sokkal ezután lesérültem, bedagadt a bokám, a doki azt mondja túlterheltem, nem futhatok többet, inkább biciklizzek. Egyelőre nem hiszek neki, 12 hetet kihagytam, most kezdtem újra, még csak konditeremben futok szalagon, általában 5 km-eket, a bokám úgy-ahogy bírja, majd meglátjuk. 85 kg vagyok, a Budapest Marathon csak októberben lesz, addig még bármi lehet.

Nagyon izgalmas dolgok történnek mostanában a cégnél. Bevezetjük az 5S-t. Hogy az mi? Na igen. Ezen én is sokat gondolkodtam. A lényege nagyjából annyi, mint amit anyukám is mindig mondott, ha nem találtam valamit: Rakjá’ rendet! Viszont az nem lehet, hogy csak ennyi legyen, mert a konzulens, akit ennek a rendszernek a bevezetésére felvettek azt mondta, hogy ez egy lean eszköz, a Kaizen rendszer alapja, több ezer oldal szól erről különféle nagytekintélyű szakkönyvekben.

Biztos velem van a baj, mert itt minden manager roppant lelkes, és úgy tűnik tényleg már megint csak én nem értem, hogy mi ebben a tudomány. A CEO-nk például annyira rákattant, hogy az imént említett tanácsadó javaslatára, a Continuous Improvement osztályra felvett tizenöt új embert 5S auditornak. Azt hittem ők fogják ellenőrizni, hogy rend van-e, de egyikőjük megnyugtatott, hogy ennél sokkal többről van szó. Neki elhiszem, ő nagyon vágja a témát. Fekete öves. Nem viccelek, a névjegykártyáján is rajt van, hogy six sigma black belt. Rögtön a neve alatt.

Szóval nem akartam beégni, gondoltam körülnézek kicsit, meg kérdezősködök, hogy megértsem mi is a lényege ennek az új rendszernek, meg hogy utána el tudjam magyarázni a közvetlen kollégáimnak is, ha már én vagyok a vezetőjük. Kimentem hát a hangárba, gondoltam ha valaki, akkor Urs, a project managementért és termelésért felelős alelnök biztos tudja, mi az az 5S. Nem is kellett csalódnom. Épp a csarnok közepén állt, üvöltözött, meg vezényelt, mint valami tábornok, az emberei pedig vért izzadva cibáltak, húztak, vonszoltak mindenféle lépcsőket, polcokat, meg dög nehéz repülőgép alkatrészeket a hangár szélei felé. Mondom mit csináltok? Azt mondja, átállunk az 5S-re. Aha, mondom. Szóval mindent kihúztok a szélére, hogy szép nagy hely legyen középen. Elég értetlenül nézett rám, meg épp jött egy tűzoltó üvöltve, hogy a polcokat vigyék a picsába a falra szerelt poroltók elől, azt a hajtóművet meg tegyék odébb, mert nem lehet tőle kinyitni a vészkijáratot, szóval inkább leléptem. Átmentem az asztalos műhelybe Gregorhoz, ők már előbbre voltak, épp sárga négyzetet festettek a földre egy bazinagy kuka köré, mert így akkor majd mindenki látni fogja, hogy ez a szemetes. Megkérdeztem, hogy miért, eddig ki nem látta, de Gregor csak vigyorgott. Szerintem azt hitte, hülyéskedek.

Nem lettem hát okosabb, visszamentem az irodába, és mivel jobb tényleg nem jutott eszembe, megkértem a kollegáimat, hogy rakjunk rendet. Elpakoltunk mindent, épp végeztünk, mikor belépett az ajtón az auditor csapat. Négyen voltak, mindenkin öltöny, nyakkendő, kezekben jegyzetfüzet, és mindenki körmölt, mint a gép. Kicsit el is szégyeltem magam, mert én addigra már komolyan azt hittem, hogy ez az 5S tényleg nem több a rendrakásnál, de mikor megláttam, hogy négy, ilyen magasan képzett szakember az irodába lépéstől számított 20 másodpercen belül tele tud írni egy-egy noteszlapot a témával kapcsolatos gondolataival, akkor megint elbizonytalanodtam. Aztán egyikőjük felnézett a jegyzeteiből, és elszörnyedve mutatott a szekrényeink felé. A másik egy szemrehányó pillantást vetett rám, és egy kérdést intézett hozzám: Nem írtuk meg, hogy a szekrényeknek össze kell érniük? Majd' elsüllyedtem. Volt köztük vagy 15 centi. A másik két auditor egy pillanat alatt odaugrott, és a Cerutti öltönyüket nem kímélve, összetolták a szekrényeinket. Azt hittem megnyugodhatok, de akkor észrevették, hogy az irodában lévő négy asztal sem ér teljesen össze, legalább egy centis hézag van köztük. Még mielőtt bármit mondhattam volna, ezt is orvosolták. Volt még egy harmadik major finding is, a BlackBerrym dobozát, meg a töltőjét az ablakpárkányon tárolom, és ez nagyon nem tetszett nekik. Azt mondták, rendetlenség érzetét kelti, most nem nyúlnak hozzá, de jövő hétre erre találjak valami megoldást.

Nem szerettem volna elkomolytalankodni a dolgot, így a téma súlyához mérhető, szakszerű megoldást akartam találni. Bele telt egy kis időbe mire kitaláltam, de a határidőbe még belefértem. Szereztem a raktárból sárga szigetelőszalagot, és az ablakpárkányon, a BlackBerrym doboza köré ragasztottam egy négyzetet, ahogy Gregortól a szemetessel láttam. Kicsit izgultam, hogy jó megoldást találtam-e, hogy nem kellett volna-e csak simán bebaszni a fiókba, mint minden mást, ami eddig elöl volt, de végül következő szerdán, az auditorok nagyon elégedettek voltak. Azt mondták, már teljesen 5S conform az irodánk.  Kicsit most lassabban megy a munka, mert semmit nem találok, a fiókomat meg már alig bírom kihúzni a belehányt papír hegyektől, de szerintem ezek csak kezdeti nehézségek. Már én is kezdek lelkesedni. Ha minden jól megy, jövő hónapban megnyerhetjük az arany tollsöprű díjat. Remélem sikerül. Addigra talán már az első, témába vágó szakkönyvön is túl leszek, és biztos megtudom, miért is több ez az egész, mint az egyszerű rendrakás.

Régen írtam már. Valahogy nem volt kedvem. Nem igazán történik semmi érdekes. Vagy csak én lettem egy begubózott, zsémbes vén fasz. Nem tudom. Bár igazából az alábbiak is ezt az utóbbit látszanak alátámasztani.

Vannak dolgok ugyanis, amik nem hagynak nyugodni. Nem tudom tudtátok-e, hogy itt Svájcban a vonatokon is jelezni kell, ha le akarsz szállni. Ugyanúgy, mint otthon a buszon. Ha nem nyomod meg a gombot, nem nyílik ki az ajtó. Ha viszont megnyomtad, mindenképp kinyílik. Automatikusan. A vasúti kocsi mindkét oldalán van ajtó, az ajtóknak pedig mindkét oldalán egy-egy 5-6 cm átmérőjű gomb. Ez tehát 4 db, tenyérnyi, ezüstszínű plecsnit jelent fülkénként, nagyjából mellmagasságban. Bármelyiket nyomod meg, mind a 4 elkezd világítani gyönyörű, kriptonitzöld színben. Ha már egyszer valaki megnyomta, lehetetlen nem észrevenni. Ehhez képest nagyjából ötször a hét öt munkanapján a következő történik reggelente:

Ha már kínzó kérdés, akkor van egy másik dolog is, amire nem találtam még választ, de roppant mód feszít belülről. A nyilvános férfi WC-kben figyeltem fel a következőkre: A sok piszoár közül állsz az egyiknél, a melleted levőhöz pedig odaáll valaki, és még mielőtt elkezdené amiért jött, beleköp a kagylóba. Nem reprezentatív felmérésem alapján az emberek minimum 60%-a megcsinálja. Tök mindegy, hogy munkásruhában, vagy öltönyben van, igazgató, vagy sori munkás, tök mindegy, hogy ismered-e, vagy sem, ő köp. Tuti, hogy ez valami kényszeres dolog, mert nagyon nagy hányaduk tudja, hogy nézem, nincs 2 másodperce, hogy köszöntünk egymásnak és mégsem tudja megállni. Csuláznak olyat, hogy az eleje már a porcelánon toccsan a vége meg még a szájukban van. Szóval mi ez? Valami perverz vágy, hogy közvetlen kapcsolat létesüljön a fajansz és köztük? Vagy csak be akarják nedvesíteni? Segítsetek már megfejteni!

Megint voltam, hogy úgy mondjam, kiküldetésben. Bár most csak itt a szomszédban, Franciaországban. Se business class, se Ocean Drive, de azért tanulságos volt ez is.

Képzeljünk el egy gyárat, ahol vagy 3000 ember dolgozik. Belépünk a portán, és temérdek bicikli van letámasztva mindenfelé. Egytől-egyig fekete, vagy kék, 28-as férfikerékpárok. Ameddig a szem ellát. Esőben a nyergek nejlonzacskóval letakarva. Egy-ketten azok közül, akikkel együtt jöttünk be, már babrálnak a sajátjukkal, rápattannak és tekernek is az üzemük, vagy műhelyük felé. Mi gyalog indulunk, nekünk nincs bringánk, és így a szemlélődésre is több időnk marad. Előttünk egy 35-40 körüli férfi ballag. Farmerja akkurátusan beletűrve zöld színű, térdhajlatig érő gumicsizmájába, felül pulóver, jobb kezében bukósisak, bal kezében cigaretta. Dohányzik. Mint itt mindenki. Akivel csak összefutunk, cigizik. A tegnapi értekezletre gondolunk a főosztályvezető irodájában, a műanyag kávés poharakban elnyomott, még bűzölgő csikkekre az íróasztalán, a fehér ingje kigombolt felső gombjára, meg a kilazított, szürke-fekete csíkos nyakkendőjére és a nikotintól megsárgult ujjaira. Aztán a raktáriroda ügyintézőinek füstben úszó arcára és a munkásokra, akik a satupadon fekvő alkatrész fölé görnyedve, csavarhúzóval a kezükben, oldalra tartják a fejüket, hogy a saját szájukból kilógó cigaretta füstje ne csípje a szemüket. Igen. Tényleg mindenki dohányzik. Aztán elhaladunk a központi raktár mellett. Házgyári betonelemekből összerakott, 7 emeletes kocka épület. Az ablakokba a korán érkezők már itt-ott kirakták a tízóraira hozott kolbászos zsemlét nejlon zacskóban, a párkányok alatt pedig a falakon az eső által évek alatt kimosott rozsdalé nyomai. Odaérünk az épülethez, ahol dolgozunk. Szintén panel. Az aljában műhelyek, feljebb irodák. 5, vagy 6 emelet. Belépünk. Az aulában 2 művezető jön szembe. Onnan tudjuk, hogy művezetők, mert köpenyt hordanak. Meg márvány farmert. Belebújós, műbőr papucscipőt, inget, pulóvert, meg drótkeretes, füstüveges szemüveget tarkójukra lógó zsinórral. Aktatáskájuk van. Benne a napi újsággal, fésűvel és szalvétába csomagolt parizeres kenyérrel. Ezt persze nem látjuk, de tudjuk. A folyosón munkások és irodisták egyaránt lézengenek. Nem most érkeztek, már rég itt vannak. Belépünk a liftbe, megnyomjuk az 5-ös gombot. Egy-két másodpercig még nézhetjük a liftajtó itt-ott lepattogott zománcát, a dróthálós katedrálüveg csíkot a közepén, de aztán elindulunk felfelé. Mivel a lift kabinjának belül nincs külön ajtaja, a komótosan elsuhanó, egymást ritmusosan váltó szürke vasajtókat és barnára mázolt beton talapzatokat akár meg is érinthetnénk, de nem tesszük. Inkább csak nézzük a rozsdabarna padlót és a magas fényűre lakozott, diófautánzat műanyag fülkeburkolatot. Megérkezünk. A liftből kilépve csak a lépcsőház vastagon kent fekete vaskorlátja, a fehér falak és a matt fekete járólap fogad. 504-es iroda. Mondja a vajszínűre sárgult, eredetileg fehér, furnér ajtó. Bent kékesszürke padlószőnyeg, kávézó kollegák, íróasztalok, és egy hűtőszekrény. Férfiakon boka fölött véget érő drapp színű szövetnadrág, bordó, esetleg világoskék ing, valamint egypántos bőrpapucs, elől enyhén lefittyenő, szürke flotirzoknival. Gondolom a lábgomba elkerülése végett. Az utcai cipő az íróasztal mellett, szigorúan párhuzamba rendezve. Mielőtt leülünk, lehúzzuk a már megmattult, itt-ott pókhálós reluxát, mert tudjuk, 11-től már kurvameleg lesz. 

Gondolkodtatok már azon, hogy valami maradandót alkottok? Olyat, amiről aztán mindig, mindenkinek Ti juttok az eszébe. Nos, a címben szereplő úriembernek sikerült. Saját holdja van. Mint a Jupiternek. Négyzetalakú, piros, de minden este itt világít az égen büszkén hirdetve a Wenkek dicsőségét. Mikor először észrevettem, csak azért nem ültem seggre, mert már ültem. A parkettán. Onnan már nem volt lejjebb. A gyerekekkel játszottunk szerda este fürdés előtt, mikor a Wenk hold beragyogott az ablakon. Szürreális volt az egész. A házunk melletti építkezés szuroksötét egén egy négyzetalakú, vörös égitest világított, hatalmas, fehér Wenk felirattal. Lázasan kutattam emlékezetemben, hogy ittam-e valamit, de az utolsó karácsonyi rozé is már vagy egy hete elfogyott. Nulladik típusú találkozásra, vagy más paranormális jelenségre is gondoltam, de ahhoz meg túl messze volt, nem repült, nem jött közelebb, csak vöröslött az égbolt közepén. Mielőtt a családot leküldtem volna a pincébe, megkérdeztem Jolit, hogy mi ez, mire mondta hogy ma építették. Gondoltam ha ő nem fél akkor nekem sem kell, meg hát mondjuk ha a Halálcsillag egy trilógián keresztül készült el, egy ilyet meg felhúznak egy nap alatt, akkor nem is lehet olyan veszélyes. Közelebb mentem az ablakhoz és akkor láttam, hogy az építkezésen áll egy bazinagy daru. Ennek a legmagasabb pontjára van felszerelve egy giga méretű, neon reklámtábla, ami a kivitelező Wenk AG-t hivatott hirdetni, csak a korom sötétben a daruból semmi nem látszik. Nem tudom ez volt-e a célja Wenk úrnak, de azóta ha felnézek a téli, csillagos égboltra, mindig rá gondolok. Őszintén megvallva, akárhányszor éjszaka WC-re megyek, sosem mulasztok el kinézni az ablakon. Kár, hogy elköltözünk.

Nem tudom meséltem-e már, hogy a céget, akiknek dolgozom, megvette egy nagy amerikai multi és persze ahogy az ilyenkor lenni szokott, most ideküldték a saját embereiket és nekiálltak rendet tenni. Eddig egy befektetési alap volt a tulajdonos, őket csak az érdekelte, hogy jól felpumpálják az egészet, szépen tele legyünk megrendeléssel, jól mutassanak a számok, a működést le se szarták. A managementet telerakták tapasztalatlan, elméletben mindenhez kurvára értő, opportunista seggfejjel, jobbára németekkel, a munkások túlnyomó többsége viszont, amióta csak létezik a cég, lézengő, lázadozó francia, ráadásul mindegyik sötét mint az éjszaka. Szóval mikor az amcsik megérkeztek, épp egy maroknyi, impotens német próbált terelgetni egy falka, földlusta franciát. Magyarként azt gondoltam, hogy jön a jól ismert forgatókönyv, minden szinten lesz egy-két önként jelentkező seggnyaló, akik a túlélés reményében behódolnak és levezénylik az átállást. Ész nélkül bevezetnek mindent, amit csak az új tulajok kívánnak, racionalizálnak, kirugdosnak, költségcsökkentenek, szóval, hogy cudar világ lesz. Ehhez képest nem egészen ez történt. A németek mondjuk simán betérdeltek, azok a pöcsök, akik fél éve még az előző 8 mondatot mantrázták, most 10 másik klisét tanultak be és azt ismételgetik, a franciák viszont továbbra is szarnak mindenre. Ugyanaz a langyos, lusta, itt-ott felbugyogó, lázadozó pocsolya. Mivel ők vannak a középső szinteken is, így lehetetlen bármi komolyabb változást keresztülvinni, a tétnélküli, egetrengető, igazi amerikai ordas nagy baromságok viszont simán megvalósulnak. Így már nekünk is van például olyanunk, hogy round table lunch.

Olvastam az interneten egy cikket, miszerint a svájci államigazgatás a mai napig nem hajlandó elárulni, hol van a mindenkori kormányt és tanácsadóit háború esetén befogadni képes atombunker. Majd én megmondom: Itt a pincénkben.

Már itt az elején szeretném leszögezni, hogy az alábbi írás kifejezetten szubjektív, az adott jelenséget inkább szociológiai szemszögből vizsgálja, a szerző pedig híján van mindenféle technikai tudásnak. Aláhúznám továbbá, hogy a bejegyzés a Subaru Foresterről, és semmiképp sem az Outbackről szól, amit a hétvégén volt szerencsém megismerni, és amiről bebizonyosodott, hogy egy családi kombinak álcázott vadállat.

Szóval a Forester. A svájci emberek furcsaságairól már írtam. Igazságtalanul, tele jó sok általánosítással. Na most is valami hasonló következik. Van ez a magyar sztereotípia, miszerint a suzukis egy lúzer. Kispolgár, aki nem tud vezetni. Ugye előttünk van a család, akik nem lemennek, hanem leutaznak a Balatonra? Anyuka szendvicseket készít az útra, indulás előtt a kabátokat behajtogatják a kalaptartóra, apun kalap marad, leellenőrzi, hogy mindenki be van-e kötve, autóstáska a kesztyűtartóba, gyújtás, fényszóró fel, egyes, tíz óra tíz perces kormányfogás, kuplung lassan fel, és mozgásba hozzuk a gépjárművet. Még elindulni is negyed óra. Na Svájcban ők vesznek Subaru Forestert.  

Egyszerűen lehetetlen nem észrevenni, hogy ők azok, akik tötymörögnek, körülményesek, félnek, nem érzik otthon magukat a saját autójukban, ezáltal ön és közveszélyesek. Ha lassan halad a sor, tuti, hogy egy Forester megy elől. Lingnek, a kolleganőmnek is az van. A múltkor felháborodva mesélte, hogy egy hegyi szerpentinen mentek és mögöttük egy autós nem győzött dudálni meg villogni. A férje megállt, mire az a dühöngő idegbeteg kiugrott az előbb még villogó autóból és üvöltve kérdezte, hogy van-e jogosítványuk. Pedig ők alig mentek lassabban, mint 70, a 80-as táblánál. Ja, azt tudtátok, hogy Kínában apukáddal gyakorolsz, majd vizsga gyanánt mész pár kört egy elkerített részen és kapsz jogosítványt? Szerencsére itt Svájcban nem is fogadják el az ő papírjukat egy az egyben, külön vizsgázniuk kell. A Linget meg is vágták elsőre.

Aztán meg itt van a falszomszédunk. A Botanikus. Azért hívjuk így a Jolival, mert a 25 m2-es kertjét képes 2 napon át kézzel kapirgálni, majd a 3. napon előveszi a fűnyírót, és pirkadattól alkonyatig vágja a füvet. Azért tart ilyen sokáig, mert minden növényt, amit a magyar köznyelv egyszerűen gazként definiál, kikerül, körbenyír, majd hátratett kézzel megtekint. Mire végez, a kertje tökéletesen úgy néz ki, mint előtte, de ő rettenetesen büszke. Olyankor kihívja az asszonyt, és hátratett kézzel végigsétálják mind a 25 m2-t, egyenként megnézik az összes gyomot meg kiszáradt kórót, és elégedetten bólogatnak. A Botanikus szigorúan drapp színű düftin nadrágot és világoskék, tökéletesen vasalt rövid ujjú inget visel, ősz haja makulátlanul oldalra fésülve, felesége pedig annyira jellegtelenül van felöltözve, hogy a mai napig nem tudom, mit visel csak azt, hogy mindig ugyanazt. Egy éve lakunk egymás mellett. Azért ez ijesztő. Na nekik van még Foresterük. Szürke. Mint ők. A múltkor a Botanikus ideállt vele a ház elé reggel 8-kor, elkezdett baszakodni egy, a csomagtartóra erősíthető kerékpártartóval, 11.30-ra felinstallálta, rárakta a két bicajt, elindultak valahova, majd 15.00-kor már itthon is voltak. Legutóbb egy böhömnagy dobozzal vonult le a ház elé, szétszedte, beterítette az alkatrészekkel a csúszda és a homokozó közti két focipályányi területet, előhozott egy pumpát, majd mikor másfél óra múlva kinéztem az ablakon, a játszótér helyén egy 40 személyes katonai gumicsónak éktelenkedett. A délutánt azzal töltötte, hogy leengedte, összecsomagolta, elrakta és visszavitte oda, ahonnan előhozta. Azóta nem mentek sehova.

Amúgy a Forester nem egy rossz autó. 4 kerék meghajtású, kombi, megy rendesen, mindehhez gazdaságos és mégsem egy benzinzabáló, adó és biztosítás címén egy afrikai ország éves költségvetését felemésztő SUV. Pont ez benne az idegesítő. Hogy ennyire racionális döntés a megvásárlása. Nincs benne semmi izgalmas. Tökéletesen kiszámítható vele a következő 15 éved. Valószínűleg ezért veszik ezek a nyárspolgárok. Még csak nem is a legolcsóbb a kategóriájában.

A pontot az i-re az tette fel, mikor valamelyik nap a héten autóztam hazafele az autópályán és a 130-as táblánál a belső sávban egy Subaru Forester tűnt fel előttem. 70-nel. Ő közlekedik. Apu vezet, anyu mellette, drága mama pedig hátul. Haladtam egy darabig mögöttük, de semmi. Közelebb is mentem, hátha nem látnak elég jól. Semmi. Körülnézek, közel s távol sehol egy lélek, a Joli itthon vár a két gyerekkel, ennek a fele sem tréfa, valamit tenni kell. Index jobbra, kimegyek, gyorsítok, 90, elhaladok, de ahogy melléjük érek, anyu és nagymama egyszerre kapnak a majrévasért, nagymamának valószínűleg nem esett kézre, mert azon nyomban átkapott az előtte lévő ülés fejtámlájára, azt markolászta. Ezzel egy időben apu görcsösen rámarkolt a kormányra a már említett 10 óra 10 percnél, az autó megremegett, majd stabilizálódott. Míg lehagytam őket, mindhárman szigorúan előre, az útra néztek, és ha érteném a svájci németet, valószínűleg a miatyánk szövegét olvastam volna le a szájukról. Ahogy eléjük kerültem és elmúlt az általam okozott közvetlen életveszély, már lendültek is a karok, egy emberként mutogattak egyezményes nemzetközi jelzéseket, a fényszórójuk pedig olyan villódzásba kezdett, amilyet még Siófokon a Flört diszkóban sem láttam. Akkor mondjuk már csak arra figyeltem, hogy ne pattanjon el az ér a szememben, miközben fröcsögő nyállal kurvaanyázom tele belülről a saját szélvédőmet.

Szóval drága barátaim, ha erre jártok, vigyázzatok a Foresterekkel!