Lefutottam a maratont. Ma egy hete. Kemény vagyok, mi? Igen, elég nagyképű dolog így kezdeni egy posztot, tényleg lehetne itt felvezetni, meg kenni erre-arra, elvenni az élét, de minek? Úgyis ezért írom az egészet. Hogy világgá kürtöljem, mekkora király vagyok.
Mikor ’96-ban, a csóri hegyoldalban, valamelyik június eleji hajnalon épp azoknak a csávóknak a Zsigulija előtt rohantam, akik nem egészen 5 perccel azelőtt törték rám a présház ablakát, még nem gondoltam volna, hogy valaha önszántamból fogom űzni ezt a sportot. Mondjuk ott nem nagyon volt időm gondolkodni, de azóta, hogy úgy 1,5 éve, 100 kilósan elkezdtem kocogni, mást se csinálok futás közben, csak gondolkodom. Veszélyes dolog. Mármint a gondolkodás. A maratont is így találtam ki magamnak. Le tudtam már futni hetente 4-szer, 5-ször 8-10 km-t, gondoltam kéne valami távlati cél, az meg ugye jó, ha nagy, és csillog, legyen akkor a maraton. Azt olvastam, bárki meg tudja csinálni, csak fel kell készülni, aminek a fele végül is igaz. Tényleg fel kell készülni. Na jó, lehet, hogy tényleg bárki. Leírom én hogy csináltam, aztán majd eldöntitek. Hétköznaponként hetente 3-szor, de sokszor 4-szer futottam 10 km-es távokat. Felkeltem reggel 05:20-kor, nyújtózkodtam, fogat mostam, felöltöztem, aztán elindultam. Télen nehezebb volt, mert mikor kint -6 van, akkor nagyon tud húzni az ágy visszafelé, de tavasztól már jó, olyankor már korábban kel a nap, egyre melegebb van, csiripelnek a madarak, ébredezik a város, meg képzeljetek ide még pár ilyen közhelyet. Egy idő után azért elég unalmassá tud ám válni jó időben is, főleg ha mindig ugyanazon az útvonalon futsz, mindig ugyanabban az időben. Ilyenkor mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozol, mindig ugyanaz a proli jön veled szembe cigivel a szájában, ugyanaz a furgon tolat ki eléd minden reggel, és ugyanaz a birka bámul rád a buszról minden áldott alkalommal. Csak néha van némi meglepetés, viszont annak így nagyon tudsz örülni. Ez a 10 km amúgy azért jó, mert nagyjából egy óra alatt megvan, szóval még nem vesz el túl sok időt, de azért már egy kicsit komolyabb táv. Meg nekem valahogy ez volt az, amin már mindig megjött a flash. Valaki „runner’s high”-nak hívja, de végül is tökmindegy minek nevezed. Egy bizonyos idő eltelte után a hosszútávfutóknál valami hormon, ha jól emlékszem endorfin szabadul fel, aminek következtében elkezded kurva jól érezni magad. Nem egyszer volt már olyan, hogy egész nap agyaltam valami problémán, alig bírtam elaludni, aztán reggel, úgy a 7. km táján hopp, beugrott a megoldás. De van, hogy csak ábrándozom, és egyszer csak a szokásosnál is szebb dolgok jutnak eszembe. Mondom, kurva jó. Nem úgy kell elképzelni, mint valami pszichedelikus tripet, de azért király. Nekem amúgy valószínűleg ez az érzés akadhatott be, ezért rajongok ennyire a futásért, mert előtte a rövidebb távokon csak szenvedés volt, azért csináltam csak, hogy fogyjak valamennyit, de nem igazán szerettem. Aztán meg, mióta ezt az érzést megtapasztaltam, nem bírok leállni. Sajnos mostanában mindig később jön, de mindegy, nem csak ez a jó a futásban. De csapongok itt össze-vissza, szóval hetente 3-4-szer 10 km, nekem reggel volt rá időm, de aki gondolja, este is ugyanolyan jól tud esni. Hétvégente pedig mindig kell egy hosszú futás, ki mennyit bír, én 16 km-rel kezdtem, aztán azt növeltem mindig. Ez azért elég sok időt elvesz, de van jó oldala is. Én ilyenkor szoktam gondolkodni (mondom, veszélyes dolog), ábrándozni, nézelődni, ilyesmi. Jön a flash is, meg az egész valahogy nagyon jó. Hétvégén több ideje van az embernek, ki lehet menni a természetbe, ott mindig szebb, meg ott mindig van mit megfigyelni, csak a csalai juhász kutyáival kell vigyázni. Miattuk én inkább a Velencei tó körül szoktam ilyenkor szaladgálni a bicikli úton. Sok ember van kint, bringáznak, görkoriznak, kocognak, valahogy jó érzés nézni őket. Aztán mikor növeled a távot, 20, 25, 28, 32 km, abban már egyre kevesebb jó érzés lesz, de akkor már úgysem fogsz tudni leállni. Nekem legalábbis nem ment. 25 km-t futni azért szerintem már kemény, ronggyá izzadsz, rád tapad a póló, a gatya, összefolyik taknyod, nyálad, szóval rád se lesz jó érzés nézni. Mondjuk ezzel ott nem nagyon fogsz törődni. Engem sem érdekelt. Viszont miután lefutottad, nagyon büszke leszel magadra, az meg megint csak nagy stenk. Nagyjából ennyi. Heti 3-szor, 4-szer 10 km hétköznap, hétvégén pedig egy hosszú. Ezt úgy egy éven keresztül. Az utolsó 20 hétben folyamatosan növelni a hétvégi hosszúfutásokat, a verseny előtt pár héttel futni egy 30 km felettit, aztán kész. Jöhet a maraton. Én is megcsináltam, bárkinek menni fog.
Hogy maga a maraton milyen volt? Kurva hosszú. Az elejét elfutottam, ahogy szoktam. 6 perc 10 másodperces km-eket terveztem az első felére, de 10 km-ig 05:50-es km-eket futottam. Valahogy húzott magával a tömeg. Nagyjából a 21. km-re tudtam belassulni olyan 06:15-06:20-as km-ek környékére, asszem 2 óra 16 perc volt az időm féltávnál. Megnyugodtam, gondoltam ez így már jó lesz, de 26-27 km-nél hirtelen hihetetlenül elfáradtam. Az igazság az, hogy reggel még köd volt, meg hűvös, ezért hosszú ujjúban futottam, de 11-körül kisütött a nap és baromi meleg lett. Izzadtam, mint a ló, és valószínűleg mire ide a 26-27. km-hez értem, kiizzadtam magamból mindent. Vagy az is lehet, hogy nekem itt jött a fal. A verseny előtti 3 hétben már csak 25 km-eket futottam hétvégente, hogy rápihenjek. Szóval lehet, hogy tudat alatt itt a 26-nál besokalltam. Mindegy, mentem tovább, betoltam egy energia zselét, a Margit szigetig viszonylag gond nélkül eljutottam, aztán ott jött a legmélyebb pont. 29 km volt a táblára írva a sziget bejáratánál, a kijáratnál pedig 33, ez volt életem legnehezebb 4 km-e. Borzasztó volt. Elkezdtek körülöttem kidőlni az emberek. Sorra ültek le a padkára, nyomkodták a combjukat, vádlijukat, itt görcsöl, ott görcsöl, hívogatott engem is a pázsit, de irgalmatlanul. Aztán lehet, hogy már előtte is álltak meg sokan, csak én itt vettem észre őket, mert én is elgyengültem, minden esetre nehéz volt továbbmenni. Aztán 32 km-nél volt egy váltó pont, ott beállt egy halom friss ember, elhúztak mellettem, idegesített, hogy ezek hogy tudnak még ilyen gyorsan futni. Akik meg ott fejezték be az ő részüket, már csak sétáltak a sziget kijárata felé, azok meg arra csábítottak, hogy én is sétáljak. Na mindegy, nem álltam meg, de tényleg szörnyű volt. A 35. km-ig megint nem volt semmi gond, ott volt egy frissítőpont, itt már nem futva ittam a vizet, hanem sétálva. Egyszerűen nem ment. Az első asztalnál lelassítottam, felvettem a vizet, a banánt, gyalogolva megettem, betoltam a második energia gélt, aztán újból nekiálltam futni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz újból elkezdeni. A combjaim beálltak egy tömbbe, a séta után alig akartak mozdulni, fájt, mint a barom. Azért sikerült, felfutottam a Nyugati téri felüljárón, végig a Lehel úton, a következő dolog, amire emlékszem, a Városliget. 39 km-nél jártunk, ott értek utol az 5 órás iramfutók. Ezek azok a csávók, akik táblát tartanak a kezükben, és ha őket követed, 5 óra alatt fogod lefutni a maratont. A szintidő 5 óra 30 perc volt, szóval itt befostam, hogy akkor mindjárt utolérnek az 5:30-as iramfutók is, velük jön a záróbusz, fel kell szállnom, végem van. Aztán elkezdtem számolgatni, hogy már csak 3 km van hátra, az fél óra alatt sétálva is megvan, meg fél óra múlva a záróbusz még csak ott lesz, ahol most én vagyok, addigra én meg már haladok valamennyit előre, pláne, hogy nem is sétálok, hanem futok, szóval ettől a matektól annyira megnyugodtam, hogy új erőre kaptam, és innentől már minden simán ment. A cél előtt még az 5 órás iramfutókat is utolértem, szóval tényleg belendültem. Valahol 41 km környékén volt még egy frissítő pont, ott már meg se álltam, felkaptam a vizet, bevedeltem és futottam tovább. Az utolsó párszáz méteren aztán eltörött a mécses. Nem tudom mi volt velem, mindenki ünnepelt, éljenzett, tapsolt, apámra gondoltam, hogy biztos büszke lenne rám, meg az elmúlt 1,5 évre, meg biztos az endorfin is elszabadult, vagy csak labilis vagyok lelkileg, lényeg a lényeg, hogy sírtam, mint egy kislány. Nem tartott soká, az éremosztásnál már vigyorogtam. 4 óra 57 perc lett az eredményem, 2874. lettem. Asszem háromezerkétszázvalamennyi egyéni induló ért célba. Nincs olyan lábujjam, amin ne lenne vízhólyag, egy körmöm még gondolkodik, hogy leessen-e, a térdem egyelőre sajog, a ronggyá izzadt gatyám pedig mindenemet kidörzsölte. De tényleg mindenemet. Ja, és szintén a gatyának, meg a dörzsölésnek köszönhetően valahogy lett egy ribancrendszámom is sebből.
Hát ennyi. Ha van kedvetek, próbáljátok ki. Tényleg csak a felkészülés számít, az viszont kurva monoton, magányos és lélekölő is tud lenni, ha nem vigyáztok. Azért történhetnek jó dolgok is, mittudomén, lehet, hogy rátok mosolyog egy gyönyörű lány a bicikliről, egy nyugdíjas bácsi elismerően bólogat, miközben zihálva futtok fel a kisfaludi domboldalon, vagy mikor életetekben először, a 36 fokos hőségben leveszitek a pólótokat és úgy futtok tovább, az első kanyarban szembejön egy 40-es anyukákból álló biciklis csapat, akiknek segítségével megérthetitek, miért olyan ambvivalens a miniszoknyás titkárnők viszonya a füttyögető útmunkásokhoz. Szóval hajrá, érdemes belevágni, én folytatom, innentől minden évben szeretnék futni egy maratont, ha bárki csatlakozna, vagy ha csak segítségre van szükség, szóljatok nyugodtan.