Qcsi

Szóval ott hagytuk abba, hogy megérkeztünk a hotelbe, aminek az interneten látott képek alapján gyönyörűnek kellett volna lennie, de nem volt az. Lehet ezért találtuk meg olyan nehezen. Azt tudtam, hogy kétszáz méterre a parttól, egy körforgalom mellett van, ez eddig stimmelt is, de a szálloda nem volt sehol. Már vagy négyszer körbementünk, néztem jobbra, néztem balra, közben kb. negyvenkét Fiat Panda került el belülről, huszonhét kívülről, minimum százhetven robogó vágott át előttem, hét Alfa Romeo akarta levinni a lökhárítómat, de a szállás csak nem lett meg. Aztán a Joli észrevett egy apró, koszos, kék-fehér táblát, ami körül sárga villanykörték villogtak és a mi szállodánk neve volt ráírva. Jó-jó, de ez itt csak egy lepusztult gangos ház, meg egy sötét kapualj, ez nem lehet a hotel. Mindegy, ha erre mutat a nyíl, akkor menjünk be.

 

Bekanyarodtam hát, a kapualj, mint már mondtam, elég sötét volt, de legalább jó szűk. A tükröktől még azért maradt egy-egy centi mindkét oldalon, majd mikor kiértünk a fényre, az alagút túlvégén, elénk tárult a Hotel Arma di Taggia teljes pompájában. Egy körfolyosós ház belső udvarára épült, háromemeletes épület. Jó, persze, már a foglalásnál, az árfekvésből gondolhattam volna, hogy nem egy Hotel Hermitage, ez volt a legolcsóbb, de mondom, a képeken jól nézett ki, meg ugye egy ilyen kipucúkodott panelproli képzeletében a Riviérán minden hotel gyönyörű. Állítólag a Flipper Öcsi is errefelé vendéglátózta össze a sörre valót, szóval csak nem lehet olyan szar hely, gondoltam. Hát a mi szállodánk az volt.

A tizenöt négyzetméteres helyen, ami a gangos ház udvarából maradt a szállodaépítkezés után, parkolót alakítottak ki. Ez persze tömve volt autókkal, úgyhogy állhattam neki rutinozni. A kalaptartó a pisilés óta rogyásig pakolva pokrócokkal, úszógumikkal, fürdőlepedőkkel, meg mittudomén még mivel, a két gyerek fülig szottyosan, keksszel a szájában nyekereg, hogy ki akarnak szállni, jobbra előttem másfél centire egy ukrán rendszámú Land Rover, balra mögöttem, úgy a tanksapka környékén egy olasz Lancia, a kocsi jobb hátsó sarkától kilenc milliméterre már a kapualj belső vége, a parkolás segítő radar visít, mint a Vészhelyzetben az EKG, közvetlen azelőtt, hogy Green doktor azt kiabálja, hogy „üssük ki kétszázon”, nekem meg a hátamon folyik a hatórás utazás összes verejtéke, a combom már beletapadt a bőrülésbe, a fejem tetejéről pedig krokodilkönny méretű izzadtságcseppek gördülnek közvetlenül a szemöldökömre, hogy aztán a szempillámról lassan a szemembe folyva marják vörösre a maradék fehér részt is. Mindegy, megoldottam, csak a gumi fele ottmaradt a kövön a sok kormánytekergetéstől.

A recepciós rendes volt, megengedte, hogy kipakoljuk a csomagokat még az ajtó előtt, aztán mutatott egy helyet az utcán, ahova igaz, egy Jáva Musztángot sem lehetett volna leparkolni, de legalább kettővel arrébb találtam egy akkora lyukat, ahova épp be tudtam hajtogatni az autót élére. Már-már örültem, hogy vége a tortúrának, de csak mert még nem láttam a szobánkat. Nem tudom, kinek a felesége hogy lenne vele, az enyémnek mindenesetre okozott némi problémát, hogy élete nyaralását ígértem neki, ehhez képest pedig a nemdohányzó lakosztálynak hívott hamutartószagú szobánk padlója tele volt idegen emberek fanszőrével, a frissen vetett ágyunk lepedője alatt pedig csak úgy roszogott a strandhomok. Próbáltam védeni a személyzetet, hogy nézd meg, felmostak, tisztán látszanak a retkes víz csíkjai a padlón, de ez nem segített. Aztán eszembe jutott, hogy a liftből kiszállva átjöttünk egy függőfolyosón, és az alapján, ahogy kanyarogtunk, valószínűleg már a gangos ház külső felén lehetünk. Nyissuk ki az ablakot, hátha látjuk a tengert, meg a füstszag is kiszellőzik. A tenger végül is látszott, vagyis valami kékség a távolban, de a vitorlásokat már kitakarta egy nagyteljesítményű, erősáramú trafótelep, ami rögtön a szomszéd telken helyezkedett el. Végül kiszellőzött a szoba, mi meg elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy a többivel ne foglalkozzunk, a Joli azért feltörölte a padlót a két tasak fertőtlenítőkendővel, amit a biztonság kedvéért hozott magával, aztán elmentünk vacsorázni.

Nagyon jó éttermeik vannak, csak a Dani szerint későn hozzák a kaját. Mindenhol leüvöltötte a pincérek haját. Nem tudom hányan mondhatják el magukról két évesen, hogy a Riviéra éttermeinek jelentős részében, megérkeztükkor a személyzet haptákba vágja magát és kizárólag az ő minél előbbi kiszolgálásukkal foglalkozik, de Dani ezt minden kétséget kizáróan elérte. Valószínűleg az lehetett a furcsa neki, hogy míg itthon csak akkor tesszük be az etetőszékbe, mikor már ott gőzölög a kaja az asztalon, az étteremben előbb felveszik a rendelést, megfőzik a cuccot és csak utána hozzák ki. Hát Istenem. Zokon vette, hogy nincs előtte a spagetti, mikor a pelenkája széket ér.

Másnap strandoltunk. Nincs belépő, csak épp a telepített nyugágyakért kérnek fény összegeket. Az első sorba vettem jegyet, legalább itt ne takarja ki előlem senki a tengert, aztán annyira be voltam indulva, hogy csak az ágyaknál vettem észre, hogy a két fiam megállt a gumiszőnyeg végén és nem mernek lelépni a homokra. Nem láttak még ilyet. Végül is még mindig jobb, mintha a betonon szédülnének. Aztán a Joli bekente a hátam, én meg elmentem úszni. Még mindig fel lehettem pörögve, mert nem vártam meg, hogy el is kenje a naptejet, így a fele leázott, a másik fele viszont vastag rétegekben a helyén maradt. A pecsenyeszínű foltjaimmal még most is simán el lehetne végezni egy Rorschach tesztet. Egyébként nagyon jó volt. A hét jó részét itt töltöttük. Várat építettünk, kergettük a hullámokat, csúszdáztunk, vizipisztolyoztunk, meg néztük az embereket, akik vonultak előttünk. Ezt a népszokást amúgy nem nagyon értem. Csak mennek. Láthatóan minden cél nélkül, általában párosával. Nem visznek semmit, nem hoznak semmit. Csak elmennek előtted az egyik irányba, aztán kis idő múlva visszajönnek és eltűnnek a szemközti égtáj felé. Még csak az sincs, hogy először mindenki Keletnek megy, aztán vissza. Egy halom ember először balról jobbra sétál el előtted, de legalább ugyanennyi megy az ellenkező irányba, hogy aztán visszajöjjön.

Hogy ne csak egész héten a strandon punnyadjunk, átmentünk Monte-Carlóba is. Gyönyörű város. Most épp a kedvencem. Nem volt túl nagy hőség, huszonöt-huszonhat fok, de valahogy akkora volt a páratartalom, hogy baromi melegnek tűnt. Aztán lehet, hogy csak a Dani, egésznap nyakamban cipelt tizenkét kilója miatt éreztem így. Mindenesetre otthagytam vagy négy litert a testsúlyomból. A parkolóból elcsattogtunk a kikötőbe, hogy megnézzük a jachtokat. Aztán a belvároson át fel a palotához, majd megint le a kikötőbe. Közben a pólómat vagy ötször átizzadtam, amin minden alkalommal egy újabb földrész körvonala rajzolódott ki a sóütötte fehér vonalakból. Hátamon Afrika, mellkasomon Ausztrália, a hónom alatt hatalmas pisztolytáskák, a végére már úgy néztem ki, mint valami batikolt bahiás hippi zuhanyzás után. Örültem is nagyon, mikor a Joli kitalálta, hogy másszunk fel újra a kaszinóhoz, mert azt apukájának feltétlenül le kell, hogy fényképezze. Remekül mutattam a Louis Vuitton és Dior boltok előtt, Ferrarik és Maybachok között szarráizzadt pólóban. 

Megnéztük még Nizzát, meg Cannest is, Nizza szép, de Cannesból meg a hazaútból csak a dugóra emlékszem. Borzasztó volt. Kitaláltuk a Jolival közösen, hogy majd mi a tengerparton megyünk vissza a hotelig, így majd belekóstolunk a tutiba, nem ám autópálya meg nyárspolgárság. Az. Beletelt vagy négy órába, mire hazaértünk. Az egész part be volt állva, mint a préskormányos fizetéskor. (Bocs, ezt lehet, hogy csak a köfémesek értik.) Marhára hiányzott ez az egész a hazautazás előtti napon. Csak állsz a dugóban, se előre se hátra, ezek a robogósok meg csak zümmögnek, mint a legyek. Hol egy olajos hajú cigánygyerek húz el melletted balról, hol egy spagettizabáló, nagyvalagú picsa jobbról, amíg csak el nem kezd tikkelni a szemed. Rengetegszer gondoltam Michael Douglesre. Meg arra, hogy rányitom valamelyikre az ajtót. De végül nem tettem. Meséltem inkább a királyról, meg a három lányáról a gyerekeknek. El is aludtak.

 

Másnap aztán hazajöttünk. Így visszatekintve, nagyon jó volt. A végére vagy a takarítók lettek alaposabbak, vagy mi koszosodtunk hozzá a szobához, de már az sem tűnt vészesnek. Élveztük a strandot, gyönyörű helyeken jártunk, és ez volt az első nyaralásunk együtt. Hazafelé még volt egy kis nézeteltérésem egy frusztrált, vén, svájci pincérnővel, de erről nem szeretnék beszélni, mert már ha rágondolok is dobál az ideg. Alkonyatra Winterthurban voltunk a Schlossmühlestrassén, legközelebbmajd erről írok.