Őszi reggel volt, négy éves lehettem. Oviba jártam, a Tomi bölcsibe, ti pedig dolgozni. Mindig megbeszéltük, hogy ki kit visz, és aznap pont a Tomi ment volna anyával, én pedig veled. Együtt indultunk mind a négyen, csak a garázsok sarkánál, a kavicsos úton, a postánál szoktunk elválni. Ott kezdtem hisztizni. Én is anyával akartam menni. Nem tudom miért. Nagyon anyás voltam, azt mondják. Persze elértem a célom, én is vele mehettem aznap reggel. Te adtál két puszit, és elmentél dolgozni. Egyedül. Anya megszidott, mert nagyon csúnya dolog, amit csináltam, apa most nagyon szomorú, mondta, de én ezt addigra már tudtam. Csak álltam ott az autómosó mellett a nyárfa alatt, és néztem utánad, ahogy lassan távolodtál, a zöld ballonkabátod minden lépésnél lebbent egyet, a barna, bőr aktatáskádat lóbáltad a jobb kezedben, a fejed pedig kicsit balra hajtottad, ahogy mindig szoktad. Addigra már veled akartam menni, bocsánatot akartam kérni, elmondani, hogy ugyanúgy szeretlek, mint anyát, de már messze voltál. Este sem tettem meg. És másnap sem. Soha nem kértem bocsánatot azért, ahogy ott viselkedtem.
Vagy az a másik eset. Alsóban. Mikor az a negyedikes el akarta venni a pénzemet hazafelé a buszmegállóban, én nem adtam, ő pedig fojtogatni kezdett. Te épp akkor jöttél szülőire. Ugyanaz a zöld ballonkabát volt rajtad, csak most bevásárlószatyor volt nálad diplomatatáska helyett. Nyüzsgött ott vagy hetven gyerek, de te egyből észrevettél a buszmegálló háta mögött, a kerítésoszlophoz szorítva, pedig csak a fejem látszott ki. Szó nélkül odasétáltál, megütögetted a srác vállát, az hátranézett, te pedig olyat lehasítottál neki, hogy könnybe lábadt a szeme. Meg az enyém is. Csak utána szólaltál meg, és akkor is csak annyit mondtál, hogy „Ne bántsd azt a gyereket!”, majd elballagtál a szülőire. Attól kezdve egy újjal sem nyúlt hozzám senki. Persze ezt sem köszöntem meg.
Aztán nagyobb lettem. Tinédzser, vagy mi. Rengeteg baromságot csináltam, azok általában kiderültek, és persze sokat veszekedtünk. Nem bírtam felfogni, mit nem lehet érteni azon, ahogy a dolgaimat intézni akarom. Mindig csak féltettél. Én meg élhetetlennek tartottalak. Meg kispolgárnak. Istenem, mennyire nem volt igazam. Ezt is csak nem rég értettem meg. Csak mióta nekem is gyerekeim vannak tudom, hogy mit miért csináltál, és hogy mennyire aggódhattál. És ezt sem mondtam el neked soha.
Felnőttem, saját családom van, saját házam, saját életem. Velük törődöm, értük dolgozom, és te ebben is mindig segítettél, amennyit csak tudtál. Mindig éreztem, hogy büszke vagy rám, és ez rengeteget számított. De nem mondtam el neked soha. Meg azt sem, hogy én mennyire büszke vagyok rád.
Most már elmondanám, de nem lehet. Úgy érzem magam, mint harminc éve, ott a Köfém lakótelepen, a garázsok sarkánál, a kavicsos úton. Csak állok itt a nyárfa alatt, nézek utánad, ahogy lassan távolodsz, a zöld ballonkabátod minden lépésnél lebben egyet, a barna, bőr aktatáskádat lóbálod a jobb kezedben, a fejed pedig kicsit balra hajtod, ahogy mindig szoktad. Én még bocsánatot kérnék, meg megköszönném, meg elmondanám, de már messze vagy.
