Egy elég jól körülhatárolható esemény, vagy inkább sokkhatás következtében kezdtem komolyabban foglalkozni a futással.
2010-ben, mikor Svájcban munkahelyet váltottam, az új cégnél a 30 felettieknek kötelező volt az orvosi szűrés, így nekem is meg kellett jelennem az üzemorvosnál, ahol ráállítottak a mérlegre. 100,05 kg-ot mutatott. Meglepődtem, de nem túlságosan. Igazából sejtettem, hogy már jócskán elhagytam a versenysúlyomat, de azért hogy a doki is lássa, hogy nem ez a normálállapot, elejtettem egy „Úristen, de kövér vagyok”-ot. Nagyjából az volt a tervem, hogy ezzel majd elnyerem a szimpátiáját, ő mond valami olyasmit, hogy hát azért ez még nem veszélyes, de igen sportoljon, meg figyeljen oda, aztán megy mindenki a dolgára. Persze nem ez történt, a doktornő meg a nővérke ketten nem nyomtak annyit, mint én, elém álltak, a szemembe néztek, és jelentőségteljesen azt mondták, hogy igen Herr Kucsera, Ön kövér. Azt hittem rosszul hallok. Én mondhatom magamról, de ez a két, magát felsőbbrendűnek gondoló árja picsa hogy jön ehhez? Jó, nem voltam vékony, de azért kövér? Ha az akkori testemet kellene jellemeznem, elsőként egy telefosott búvárruha jut eszembe. Tudod, amit megböksz a vállánál és a combja hullámzik. De hogy kövér? Azoknak hordó hasuk van, meg nem tudják bekötni a cipőjüket. Összetörtem teljesen.
A duzzogás után azért elmentem, vásároltam futócipőt, meg rövidgatyát, és nekiálltam szaladgálni a házunk mögötti erdőben. Eleinte csak 2-3 km-eket, aztán egyre többet. Idővel, mikor megjött az önbizalmam, vettem magamnak ilyen kotongatyát is, onnantól már a belsőcombomon is maradt szőr, és hihetetlen, de elkezdtem élvezni a dolgot. Heti 3-4 alkalommal mentem ki, egyre hosszabb távokat bírtam, az erdőből már kijutottam a legelőkre is, a reggeli párában szikrázott mellettem a villanypásztor, a tehenek néztek bambán, idilli volt, na. Ami meglepett, hogy emberek tömegei töltik ilyesmivel az idejüket. Ezt a feszülős gatyát is csak azért mertem felvenni, mert azt gondoltam, hogy tök egyedül leszek fent a Schlossbergen a parkerdőben, hát tévedtem. Minden létező korosztály ott futkározott, gyalogolt, biciklizett, vagy ilyen síbotokkal túrázgatott. 
Ezt asszem nordic walkingnak hívják egyébként. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a lakásomtól nagyjából 500 méterre egy kisebb falunyi ember nyüzsög ilyen nem létező időpontokban. Olyan volt, mint valami alternatív valóság. Egy párhuzamos univerzum. Utoljára akkor éreztem ilyet, mikor megbuktam a főiskolán, félévet kellett ismételnem, és amíg vártam a februárt, a helyi üveggyárban helyezkedtem el állandó délelőttös betanított munkásnak. Ott mivel 06:00-ra jártam, 04:20-kor kellett kelni, a 04:40-es busszal mentem, és letaglózott a felismerés, hogy tömeg van. Emberek ezrei voltak az utcán, vonultak egyik buszmegállótól a másikig, ijesztő volt. Addigi tapasztalatim alapján 04:40-kor csak a hozzám hasonló, félrészeg diszkótöltelékeknek szabadott volna a városban elvétve kóvályogni. Még most is kiráz a hideg. Mint ez a halom svájci ott fent a hegyen. El is könyveltem magamban, hogy ez igen, Svájcban vagyunk, itt aztán mindenki sportol, ad az egészségére, nem úgy, mint otthon, de szép is, hogy itt élünk. Engem sem néztek ki a latexbe csomagolt sonkáimmal, úgyhogy folytattam. Mire hazaköltöztünk, már csak 95 kg voltam.
Itthon eleinte rengeteg dolgom volt, de nyár közepén rászántam magam, és újra elkezdtem. Hála Istennek itt is a város szélén lakunk, a közeli kavicsbányát pont körbe tudtam futni, sehol egy lélek, jó volt. Aztán növelni akartam a távot, ki is néztem egy földutat a térképen, átvisz Csalára, ott elkanyarodok Kisfalud felé, a TSZ mellett kiérek a bicikliútra, azon meg majd hazafutok, 8 km, juhéjj. Ment is egy darabig, csak akkor kellett átgondolnom a dolgot, mikor egy augusztusi, harmatos reggelen megkergetett a csalai juhász 3 kutyája. Láttam én, hogy ott a nyáj az út mellett, de meg sem fordult a fejemben, hogy 500 birkát csak úgy otthagynak felügyelet nélkül. Jobban mondva felügyelet az volt, csak nem emberi. Mikor elfutottam a békésen legelésző juhok mellett, egyszer csak őrjöngve rám rontott valami vicsorgó szőrcsomó. Összesen 12 lába volt, 3 feje, fröcsögő nyála, és vagy ezer foga. Futottam, ahogy bírtam, ezek meg szétváltak 3-an 3 felé, bekerítettek és már csak centikre voltak a vádlimtól. A szőreimen éreztem a csattogó fogsoruk szelét, már láttam magam előtt, ahogy elkapnak és letepernek, ketten szétcincálják a védekezésbe rándult végtagjaimat, a harmadik meg átharapja a torkomat, de akkor valamiért lelassítottak. Gondolom eltávolodtunk a nyájtól, vagy valami ilyesmi, lényeg a lényeg, hogy át tudtam gázolni egy bozótoson, rá a vasúti sínekre, a kutyák nem kergettek tovább, én meg balettozhattam Kisfaludig az iparvágányokon. Nem nehéz, épp most sprintelted ki a beledet, halálfélelmedben még 5 másodpercenként hátranézel, hogy jönnek-e a kutyák, közben meg kínosan figyelsz, hogy a szigorúan 43 centinként lerakott talpfákra lépj, különben magad alá fordul a bokád az öklömnyi köveken, aztán már csak az előbbi nyáladzó korcsok vannak hátra, vagy a keselyűk. Persze néha az is eszedbe jut, hogy ha épp most talál itt elvágtatni egy tehervonat, akkor is oda a féltve őrzött, sportolással karbantartott egészség. Mindegy, túléltem, a szintidőm is egész jó lett, de azóta nem jártam arra.
Új, biztonságos útvonalat kellett keresnem, maradt hát a bicikli út. Elszaladtam Pákozdig meg vissza, pont 10 km, ki van világítva, tökéletes volt. Sütött a nap, biztonságban éreztem magam, egyre jobb időket futottam heti 3-4 alkalommal, már csak 92 kg voltam, kitaláltam, hogy lefutom a marathont, szóval hétvégente elkezdtem emelni a távokat. A végén szombatonként már Agárdig futottam meg vissza, az pont 20 km. Nagyon büszke voltam magamra. Itt jegyezném meg, hogy nem csak Svájcban sportolnak az emberek, itt is mindig rengetegen voltak a bicikli úton, komplett családok, fiatalok, öregek, bicikliztek, kocogtak, jó érzés volt látni őket, szerintem ezen a téren határozottan fejlődünk. Csak ez a rengeteg ember valahogy mind engem nézett. Olyan furcsán. Mint említettem, a nagy megterhelés következtében felszabadult adrenalinnak köszönhetően roppant büszke voltam magamra, így azt gondoltam, biztos csodálnak. Lehet is, most futottam le 20 km-t, már visszafele jövök Agárdról, mikor ők még csak arra tekernek, sportos vagyok, kemény vagyok, hadd nézzenek. Csak mikor hazaértem vettem észre, hogy a szarráizzadt pólóm kidörzsölte a bal mellbimbómat, minek köszönhetően a szívemtől lefelé egy narancsárgás-vöröses háromszög pompázott és a tocsogó vérből néha a gatyámra is le-lecsöppent egy kevés. Mint valami horrorfilmben. Szegény gyerekek. Én meg azt hittem felnéznek rám. Valószínűleg inkább a rémület csilloghatott a szemükben.
Nem sokkal ezután lesérültem, bedagadt a bokám, a doki azt mondja túlterheltem, nem futhatok többet, inkább biciklizzek. Egyelőre nem hiszek neki, 12 hetet kihagytam, most kezdtem újra, még csak konditeremben futok szalagon, általában 5 km-eket, a bokám úgy-ahogy bírja, majd meglátjuk. 85 kg vagyok, a Budapest Marathon csak októberben lesz, addig még bármi lehet.
