Megint szeptember van. Nincs szomorúbb időszaka az évnek, mint ez az augusztus 20-ával kezdődő, pár füstszagú, sárga hét, mikor minden ragyogás végérvényesen halványodni kezd.
A tűzijáték még a csillagos nyáréjszakák betetőzését, a ragyogó élmények megkoronázását kéne, hogy jelentse, de valójában csak annak kihirdetése, hogy minden öröm, szabadság és élvezet a múlté. Van még egy hét, vagy kettő, ami hivatalosan a nyárhoz tartozik, de ez már inkább csak agónia. Szánalmas vergődés, hogy mégse legyen annyira fájdalmas. A nyár valójában már véget ért, ez a pár nap pedig lehangolóbb, mint egy Nirvána klip. Minden ébredés keserűbb az előzőnél, egyre mélyebbre süppedsz a saját szomorúságodban, mígnem valamikor szeptember legelején, egy ködös, hétfő reggelen, pár fehéringes kisiskolás láttán meg nem érted, hogy mi is ez az egész, és hogy hol égett beléd ez az érzés. Hirtelen szívedbe tép a felismerés, hogy hiába nem jársz iskolába már vagy 15 éve, azóta is bárhol legyél szeptember elsejének reggelén, az orrodban érzed a frissen meszelt szeptemberi iskola szagát, a gyomrodban pedig elindul az a jól ismert bizsergés. Ez az a pillanat, mikor legszívesebben hangosan felzokognál.
Egyszerre minden fájdalmasan világos lesz. Rájössz, hogy miért utálod ezt az időszakot. Amióta csak az eszedet tudod, ez a pár hét jelentette és jelenti máig is minden jónak a végét. Innentől nem csengetnek a haverok reggel 8-kor, hogy menjünk focizni, nem lapítunk már egyforintost a pesti síneknél, nincs biciklifogó és nem járunk a bányába pirózni. Nem váltjuk meg többé a világot reggel 4-kor a pörgőhintában két doboz Sopianae kék füstjébe nézve, nem bámulunk már csillagokat a beton ping-pong asztalon fekve, nincs utcabál, nincs ringlispíl, nincs semmi. Nem jönnek már autók az agárdi parkolóba, nem áll már a sátor a kempingben, a tandíj befizetve, nem vagy már gazdag, csak iskolás. Nem lehetnek kétségbeejtőbb, reményvesztettebb, folytonosan visszatérő időszakai egy ember életének, mint ezek a koraszeptemberi hetek. Csak bámulsz bele a lakótelep melletti sárga kukoricatáblába, és szinte hallod, ahogy a Vukból az a mély, búgó hangú faszi mondja, hogy:
„Ahogyan szinte észrevétlenül fordult nyárba a tavasz, olyan nesztelenül surrant be az erdő fái közé az ősz. És lassan, lebegve, kerengve hullani kezdtek a sárgult levelek. Úgy tűnt, mintha fájna válniok a kopaszon maradó ágaktól. Az eddig oltalmazó erdő nem rejtekhely többé." Aztán dörren a mesében a sörétes, rebbennek a madarak, Te is összerezzensz, és elindulsz haza.
Arra gondolsz, hogy persze, jobb lesz ez majd idővel, lesznek még bulik, lesznek még nyarak, amúgy is jön majd a Karácsony, meg mittudomén, de ez csak önvédelem. Ócska kis önámítás a túlélésért, hogy ne kelljen megélni a fájdalmat, amit a nyár elmúlása jelent. És per pillanat én is arra gondolok, hogy ide kéne most valami oravecznórai pozitív picsogás, hogy ne egy ilyen szarrá szomorúszmájlizott szenvedés legyen ez a poszt, de nem megy. Lehet, hogy néha jó átadni magunkat a letargiának, kiélvezni a mélységet, elsiratni a nyarat, a fényt, a színeket? Lehet, hogy ettől könnyebbülünk meg?
