A nyaralás stresszes dolog. Mindig is az volt. Már apám is ingerülten szólt rá anyámra ’89-ben az osztrák határon, hogy azonnal nyomja el a tizenkettedik cigijét, mert még azt hiszik a határőrök, hogy csempészünk valamit. Kicsit korábban, útban Jugoszlávia felé a nagynéném is lebaszta az élettársát, amiért az csak hanyagul beszórta a márkát a térképbe, a vámos meg egyből megtalálta, és még ennél is korábban, a nagymamámnak is meg-megremegett a hangja az idegtől, mikor már harmadszor mutatta meg apámnak a csehszlovák autópálya parkolójában, hogyan kell behajtogatni a légpuskát a Trabant ajtókárpitja mögé.Talán mert így nőttem fel, talán mert most voltunk először együtt nyaralni, én is idegesebb voltam indulás előtt a kelleténél. Kucsi a Köfémről megy a Riviérára. Még a hátamat is leborotváltam, ne higgyenek már suttyónak az úri népek. Most meg úgy nézek ki, mint egy napszúrásos sündisznó az NDK-sra égett hátammal meg a vissza-vissza növedező sörtéimmel. Na mindegy, ez mellékszál. Már előre tervezgettem, mikor kell indulni, hogy elkerüljük a dugót a Szent Gotthard alagútnál, hol álljunk meg kajálni, meg úgy egyáltalán, hogyan daráljam le az egész utat minél gyorsabban. Mindig ezt csinálom, pedig egy baromság. Lehet ez is ilyen disszidens dolog. Itt Svájcban, ha két magyar találkozik, kb. három percen belül előkerül a téma, hogy ki, merre jár haza és mennyi idő alatt nyomja le. Van, aki Münchennél elmegy Passau fele, ő aztán nem áll a dugóban, rengeteget nyer vele. Van, aki már eleve Olaszország és Szlovénia fele indul, mert az hosszabb, de kisebb a forgalom és a végére jobban jön ki, és persze van, aki felmegy előbb Stuttgartig, mert a németeknél az autópályán végig lehet menni kétszázzal és azon aztán megint csak súlyos perceket lehet megspórolni. Vagy minden apuka így méri össze a férfiasságát? Hogy ki nyomja le gyorsabban a tengerig? Asszem ez a valószínűbb. Szóval bennem is ott táncolt a feszkó, menjünk, menjünk, érjünk oda. Persze később keltünk, mint terveztem, gyerekek még tejet isznak, a cumisüveget még el kell mosogatni, a sok tökölés közben a Dani még telerakja a pelenkáját, amit ki kell még cserélni, a garázsból még vissza kell szaladni valamiért, de a karúszó így is otthon marad, szóval csak a szokásos. Mindegy, behozzuk. A Joli embóliája óta tudjuk, hogy két-háromóránként meg kell állni, átmozgatni magunkat a trombózis elkerülése végett, és a hematológus azt is megmondta, hogy sok folyadékot kell inni utazás közben, az is fontos.
A fentieknek megfelelően nálunk kb. úgy néz ki egy utazás, hogy apa vezet, nyomja neki, mert késésben vagyunk, hátulról hangzik a mikor-érünk-már-oda-kérek-még-kekszet-kérek-még-vizet kórus, anya pedig a jobb egyből féloldalasan hátrafordulva rendezi a gyerekeket, közben issza az ásványvizet és másfél óránként meg akar állni pisilni, amitől aztán apa még jobban nyomja neki, hogy még azt is behozza. Itt meg kell említeni, hogy ez esetben a szállodai szobát déltől éjfélig bármikor el lehetett foglalni, reggel hétkor indultunk, hat óra az út, tehát az, hogy elkésünk bárhonnan, értelmezhetetlen. Mindegy, oda kell érni, nyomni kell, az olaszoknál meg minden tizedik kilométeren autópálya kapu, lassítás, megállás, az ideg szétvágott. Szegény Joli már szólni sem mert, hogy pisilni kell. Leértünk a tengerpartra, ott is volt még hátra vagy százötven kilométer, benzinkút benzinkút hátán, Joli már mondta, hogy majd álljak meg, de én csak nyomtam. Most menni kell, majd később. Aztán valahogy elfogytak a benzinkutak, Jolinak már nagyon kellett, rávilágított a tényre, hogy négy órája nem volt pihenő, én kényszeredetten megígértem, hogy a következőnél megállok, de csak nem akart jönni a következő. Joli percenként nyomogatta a navit, hogy mikor jön már egy benzinkút, de az se mutatott semmit. Fészkelődött. Izzadt. Navit nyomogatott. Aztán dugó. Hatalmas. Beállt az egész autópálya. Navi nyomogatás. Semmi. A sor végét, vagy azt, hogy mi okozza a dugót, látni sem lehetett. Csak autók három tömött sorban, az aszfalt felett remegő levegő, harminc fok, araszolás és hőguta. Olyan tíz kilométeren keresztül még egész jól ment a dolog. Alapjáraton gurultunk kettővel, a nap tűzött, Joli nyomogatta a navit, a szék egyik oldaláról a másikra ült, először percenként, aztán méterenként elmondta, hogy pisilnie kell, sziszegett, káromkodott, grimaszolt, kék lett, majd zöld. Én kerestem a helyeket, de sziklát mászni nem akart, a leállósávban sehol egy bokor, szóval nem voltak megfelelőek a körülmények. Akkor remegett meg először a kezem, mikor elővette a Dani pelenkáit, hogy majd ő abba belepisil. Kivágtam jobbra, leállósáv, kihajtó, autópálya kapu. Ilyenkor nem találja az ember soha a jegyet, aztán az apró kevés, keresgélni kell, ilyesmik. A Joli mondjuk készséges volt, sírva vágta hozzám a pénztárcáját, csak menjünk már. Sorompó fel, kövér gáz, hegyi falu, szerpentin. Falu végén dűlőút, jobbra fel, satufék, parancsolj drágám. Hogy én hogy képzelem, hogy majd ő itt a dzsindzsásban, mikor felülről az autópálya viaduktról mindenki idelát, meg a főútról is, ahonnan idekanyarodtunk, és különben is, a szemközti hegyoldalon ott egy komplett falu. Ilyenkor általában hiábavaló bármilyen észérv, logika, vagy levezetés, így csak lekapcsoltam a motort, sóhajtottam egyet és hátradőltem. Joli erre kipattant, rámbaszta az ajtót és eltűnt a kocsi mögött. Felnyílt a csomagtartó, valamit matatott, aztán csend. Egy-két perc múlva a gyerekek hiányolni kezdték anyát, meg már engem is érdekelt, hogy mi lehet vele, hát kiszálltam. Nézem elől, nézem hátul, semmi. Már épp vissza akartam ülni, mikor a lejtős aszfalton egy ér csordogált el a papucsom mellett. Felemeltem a fejem, hogy megnézzem honnan folyik, de a Jolit még mindig nem láttam. Az egész kopár hegyoldalon csak egy-két száraz kóró, meg mediterrán bokor lengedezett. A tekintettemmel követtem a patakot, és csak akkor vettem észre az egyik olajbogyó bokor mögött egy kupacot, ami a mi két pokrócunkkal volt letakarva. Mint valami alvó, szürke, hegyi szamár, alóla meg csak csordogált csendesen a lé. Jézusom, ez megette a Jolit, gondoltam, de akkor megmozdult a kupac, felemelkedett alóla a feleségem, lehúzta a nyári ruháját, megigazította a szalmakalapját, meg a napszemüvegét, lefertőtlenítette a kezeit, összehajtogatta a szürke plédeket, elsétált mellettem, berakta a csomagtartóba őket, majd megkérdezte, hogy megyünk, vagy mi lesz? Mondom, mi volt ez? Álcázás. De minek? Megmondtam, az én seggemet senki nem fogja mutogatni a youtubeon. Végül is igaza van, ennél jobban nem tudta volna magára vonni a figyelmet, de a segge tényleg nem látszott.
Attól fogva viszont sem Ő, sem én nem siettünk már sehova. Nem volt baj a dugó, az autópálya kapu, nem volt hajtás, rohanás, előzgetés. Azt hiszem ott kezdődött el a nyaralás. Néztük a tengert, a hegyeket, megkerestük a szállodát és leparkoltunk. A hotelben értek még meglepetések, de ezt majd jövő hétvégén elmesélem.
