Voltam Miamiban. Még a nyáron, csak eddig valahogy nem volt kedvem írni róla. Az egyik repcsire ott gyártatunk pár széket és meg kellett nézni, hogy halad a beszállító. Egy nap oda, két nap ott, egy nap vissza, hamar megfordultam. Nem volt rossz, sőt élveztem, bár tanulságos volt, az biztos.Három kollegámmal mentem. Két mérnökkel, meg egy designerrel. Ez utóbbiak munkájáról eddig nem sok sejtésem volt, körülbelül úgy tudtam elképzelni, hogy homoszexuális férfiak állnak tárgyak előtt és olyanokat mondanak, hogy „ez a letisztult felület rabul ejtett”, meg hogy „ezt a játékos vibrálást kellene visszahozni a jobb oldalon is”. Ebben amúgy nagyjából igazam is volt, meg Miami óta már azt is tudom róluk, hogy képesek egy olyan szék bőr bevonatolásán 52 hibát találni, amiért én örömmel kifizetnék egy valag pénzt, valamint hogy tök mindegy mit rajzoltak le két hete, ha az a valóságban mégsem tetszik nekik, azonnal hisztizni kezdenek, hogy változtassuk meg nem érdekes mennyibe kerül és honnan szerzem rá a pénzt.
Grischának hívják egyébként a mienket és odafelé ő ült mellettem a repülőn. Azt mondja nem buzi, sőt felesége is van, szerintem hazudik, vagy csak még magának sem merte beismerni, de igazából ez lényegtelen is. Jó gyerek, sokat segített végig. Az úton például mindent tőle lestem. Van ugye egy olyan vállalati irányelv nálunk, hogy ha tengerentúlra repülsz, akkor kizárólag business class-on utazhatsz. Én meg még sosem repültem így, szóval csak kapkodtam a fejem, mint parasztgyerek a dollárboltban, azt’ fingom nem volt mivel mit kell csinálni. Leültem, de valami nagyon bökte a seggem. Odanyúlok, egy doboz. Volt benne füldugó, sízokni, kézkrém, meg még mittudomén mi minden. Mire jobbra fordultam, Grischa már lerúgta a cipőit, magára rángatta a sízoknit, és mivel elég furcsán nézhettem, füldugóval a fülében, üvöltve elmagyarázta, hogy ez azért jó, mert a hosszú út alatt beledagadna a lábad a cipőbe. Éppen elhelyezkedtem, mikor kiviharzott a mosdóba, hogy lecserélje az ingjét pólóra, meg a nyakába csavarjon valami fehér félig-meddig áttetsző sálat. Azt mondta ez az utazó ruhája. Én ilyeneket nem hoztam magammal, szóval ebben nem tudtam utánozni, de kifejezetten jól jött, hogy ott van, mikor a stewardess megjelent bal kezében egy tálcányi gőzölgő, fehér flotír gurigával, jobb kezében meg egy uborkakiszedővel. Már kezdtem megijedni, de Grischa rámutatott az egyik mini törölközőre, a légi kísérő odaadta neki a gigacsipesszel, ő meg kigöngyölte és bedörgölte vele a képét. Na ezt már utána csináltam. Nem tudom egyébként mikor tudatosulhatott benne végérvényesen, hogy egy kipucúkodott panel proli ül mellette, de mikor a képernyőmet kerestem már csak szó nélkül átnyúlt, kihúzott valamit, megnyomott egy gombot és már jött is ki az én karfámból is a TV. Ő egyébként addigra már vagy 40 perce filmet nézett.
Nyilvánvaló volt, hogy körülbelül kétszázszor utazott már business classon, meg az is, hogy én még soha. Mindezek ellenére egyszer nem röhögött ki, egyszer nem nézett le, sőt inkább segített, ha kellett. A pénzhez való viszonya azonban valami olyan szinten eltért attól amihez én szoktam, hogy ez akaratlanul is kidomborította a - hogy is mondjam - világnézetbeli különbségeket. Az Istennek nem értette meg például, hogy miért nem hozom ki az egész családot két-három hétre a Bahamákra, a gyerekek nagyon élveznék és első osztályon nekik sem szenvedés ez a kilenc óra repülés. Még talán businessen sem. Erre az útra ugye a cég adott mindegyikőnknek négyszer 100 CHF napidíjat. Mivel a repülő ki volt fizetve, a hotel szintén, ebédeket, vacsorákat a beszállító állta, a többi időt meg úgyis a meetingen töltöttük, gondoltam egy napi pénzből veszek valamit a Jolinak meg a gyerekeknek, a többit meg elrakom. Ezt Grischa valószínűleg másképp tervezte ugyanis végig kellett járni vele vagy negyven üzletet, mert ott remek Banana Republic pulcsikat lehet venni, megtanulhattam pálcikával szusit enni, mert ő pont tudott egy helyet ahol nagyon jót csinálnak, koktélozhattam az Ocean drive-on, mert azt kár lenne kihagyni, ha már Miamiban van az ember és eltölthettem egy komplett éjszakát a Delano Hotel bárjában, ami arról nevezetes, hogy Philippe Stark designolta. Nem mondom, tényleg szép, irtózatos belmagasság, hosszú, fehér függönyök, fehér fotelek, sejtelmesen kivilágított medence, de hogy miért finomabb ott a gintonic? Én mondjuk végig Corona sört ittam, mert azt ismertem a hollywoodi filmekből, a gintonic meg vagy 20 dollár volt, de a többiek csak rendelték, mintha az életük múlna rajta. Mindig más fizetett. Persze mikor rám került a sor, mindegy volt, hogy az én söröm 3 dollárt tesz ki a 65-ből amit körönként fizettünk, nem volt mese, rendelni kellett. Az már csak hab a tortán, hogy velem csak kikérették meg kifizettették azt a sok szart, de meginni már egyik sem bírta, mert menni is nehezükre esett addigra. Lehet amúgy, hogy ez a napidíj spórolás ilyen tipikusan magyar dolog. Ha mi elrepülünk valahova, ott jó eséllyel minden drágább, mint otthon és az átlagkereset valószínűleg magasabb a mienknél. Ha viszont egy svájci utazik, ő nem nagyon tud olyan helyre menni, ahol ne lenne minden olcsóbb, mint náluk és ne keresne többet bármelyik helybélinél.
A mérnökök amúgy elég jelentéktelen figurák voltak. Általában csak csinálták, amit Grischa mondott, próbáltak lépést tartani. Jó, a repülőn még én is, de ott nem kellett fejlődő országok éves költségvetését elverni egy koktélra. Szóval csak sodródtak. Ha inni kellett ittak, ha költeni kellett költöttek. Bár Jochen, az idősebbik egyszer azért ellenszegült. Büszke is voltam rá, tökös gyerek. Aznap mikor megérkeztünk, egyből elmentünk körülnézni. Megbeszéltük, hogy csak lazán, mert kurva meleg van. Már mindenki lent volt az aulában térdnadrágban, pólóban, hawaii ingben, napszemüvegben, mikor Jochen is megérkezett a lifttel. Egy piros póló volt rajta, egy drapp színű farmer, meg a zuhanyzós, valaha kék-fekete, de mostanra már szürkére vízkövesedett Speedo papucsa. Azt mondta, hogy nem hozott másikat, az öltönycipő meg hogy nézne ki a farmerhoz. Szóval az ellenállás abban merült ki, hogy Grischa hiába győzködte a nap fennmaradó tíz órájában, hogy vegyen már 2 dollárért egy ilyen ujjközé bevágós papucsot, csak nem vett. Jó ez így is. Más nagyon nem történt, a visszaúton még végigjártuk az összes boltot a duty freeben, hogy Grischa tudjon venni magának napszemüveget, a gépen meg Jochen mellé kerültem, de már ment minden egyedül is. Mivel éjszaka repültünk nagyrészt aludtam mint mindenki, de azért egy tudományos megfigyelésre még maradt energiám: Hiába utaznak a business classon üzletemberek, hiába szolgálnak fel bélszínt, pezsgőt, meg méregdrága vörösbort, hajnalra ugyanúgy telefingják a kabint, mint bárki más. Ja, és még valami: utálom azokat az embereket, akik a történelem legsimább landolásai után is tapsolni kezdenek mint valami elbaszott május elsején.
