Qcsi

Olvastam valahol, hogy az egész fiatalkori lázadás hátterében a konformizmus teljes elutasítása áll. Rettegnek, a bemegyek a gyárba, ledolgozom a nyolc órámat, eszek, iszok, párosodok típusú élettől, így aztán bármit megtesznek, hogy ezt elkerüljék. Ebből lesz az alkoholizmus, a kábítószer függőség és asszem végső soron ebből lett a rock ’n roll is.

 

Valami hasonlót érzek a heti vásárlásaink kapcsán. Annyira átlagos, unalmas és lelombozó, ahogy beülsz az autódba, elmész és megveszed a parizert, a mirelit borsót meg a mosogatógép tablettát, hogy annál nagyon kevés nyárspolgáribb dolog van. Tudat alatt állandóan ott munkál bennem, hogy ez ellen tenni kell valamit. Míg Baselben laktunk, addig jó volt, mindig a németekhez jártunk át. Ez egyrészt olcsóbb is volt, másrészt meg volt benne valami csempészromantika. Na nem mintha megszegtem volna egyetlen szabályt is, ha megállít a vámos, a legrosszabb, ami történhetett volna, hogy kiszedeti a szatyrokat, és tételesen végignézi a blokkot, de mikor a fejenként ötszáz grammos vámmentes kvóta tudatában, a másfél kiló darált hús mellé betettem még egy csirkemellet is, akkor egy pillanatra azért menőnek éreztem magam. Hogy a hatos csomag tannenzäpfle-t már ne is említsem. Velem az asszony meg a két gyerek, én meg itt feszegetem a határokat. Kicsit erőtlen volt az a nein, mikor a határőr kérdezte, hogy van-e elvámolni valóm, meg a hangom is megremegett, de gázt adtam és hazáig szentül meg voltam róla győződve, hogy a kentucky szeszcsempészek elmehetnek a picsába. Jó, tudom, az igazi menő csávók a nyolcvanas években még rókaprémmel bélelték ki a Lada pótkerekét Lengyelországból hazafelé, a kilencvenes években meg müncheni tábla csokival volt telerakva az üléshuzat, de nekem ez jutott. A bevásárlóturizmus. A fotelrokker így vagánykodik. Olyasmi ez nálam, mint a Fiatal Baloldaliaknál a Cheguevara póló. Se vér, se fegyver, de azért kicsit forradalom. Na mindegy, ennek vége lett, ahogy átköltöztünk Winterthurba. Innen messze vannak a németek, maradt hát az Aldi Suisse. Ott a legolcsóbb minden. Ezt abból is látni, hogy csak a pórnép jár ide. Tele van mindig izzadságszagú, sasorrú, bőrpapucsos férfiakkal, meg nyáron, negyven fokban is földig érő kabátban és kendőben járó nőkkel. Itt ők a proletárok. Meg a mindenkit egyformán lenéző, vagy inkább semmibe vevő keletnémet pénztárosok. Pedig ha tudnák, hogy a mi Horn Gyulánknak köszönhetik, hogy most itt pittyegtethetik az általam vásárolt pelenkát a vonalkód leolvasó felett… na mindegy. Lehangoló az egész. Persze, hogy megpróbálsz belevinni valami rock ’n rollt. Lehet ezeknél valami vállalti irányelv, vagy csak egyszerű teljesítményértékelési rendszer a kasszáknál, mert eddig hiába üvöltöztem velük, hiába magyaráztam, hogy én vagyok a kibaszott vevő, meg sem hallották. Csak húzták át a dolgaimat a piros fény felett, tornyozták fel a pulton, aztán ha már nem volt elég hely csipogni, a jobb alkarjukkal belesöpörték a hat doboz sört a kosaramba, rá a húsz deka hamvas paradicsomra meg a tíz darab tojásra. Valamit ki kellett találni. Mostanában azt csinálom, hogy a tizenkét tejet, a három almalét, a két narancslét meg a vizet nem kategóriánként csoportosítva teszem fel a futószalagra, hanem úgy, hogy még véletlenül se jöjjön két ugyanolyan egymás után. Egy tej, egy alma. Egy víz, egy tej, egy narancs, még egy víz, még egy tej. Úgy a tizediknél már mindig elkezd ciccegni a buta liba. Ez az én kis gerillaharcom ellenük. A cél hogy elismerjék, hogy mint vevőnek, jogom van arra, hogy figyeljenek rám. Ha ez nem sikerülne, azt azért még mindig elérhetem, hogy olyan sebességgel csipogtassák a cuccaimat, hogy azokat el is tudjam pakolni. Meg hát, ami a legfontosabb, így egyikünknek sem olyan unalmas.

 

Amúgy mostanában nagyon gondolkodom azon, hogy újra elkezdünk Németországba átjárni bevásárolni. Innen kicsit messzebb van, de mennyivel menőbb lenne a Mehrwertsteuert számolgatni, mint a bónusz pontokat. Meg lehet, hogy a legyezőhorgászatba is belekóstolok. Csak hogy hobbim is legyen. Nagyon nem szeretnék átlagos életet.