Nem tudom meséltem-e már, hogy a céget, akiknek dolgozom, megvette egy nagy amerikai multi és persze ahogy az ilyenkor lenni szokott, most ideküldték a saját embereiket és nekiálltak rendet tenni. Eddig egy befektetési alap volt a tulajdonos, őket csak az érdekelte, hogy jól felpumpálják az egészet, szépen tele legyünk megrendeléssel, jól mutassanak a számok, a működést le se szarták. A managementet telerakták tapasztalatlan, elméletben mindenhez kurvára értő, opportunista seggfejjel, jobbára németekkel, a munkások túlnyomó többsége viszont, amióta csak létezik a cég, lézengő, lázadozó francia, ráadásul mindegyik sötét mint az éjszaka. Szóval mikor az amcsik megérkeztek, épp egy maroknyi, impotens német próbált terelgetni egy falka, földlusta franciát. Magyarként azt gondoltam, hogy jön a jól ismert forgatókönyv, minden szinten lesz egy-két önként jelentkező seggnyaló, akik a túlélés reményében behódolnak és levezénylik az átállást. Ész nélkül bevezetnek mindent, amit csak az új tulajok kívánnak, racionalizálnak, kirugdosnak, költségcsökkentenek, szóval, hogy cudar világ lesz. Ehhez képest nem egészen ez történt. A németek mondjuk simán betérdeltek, azok a pöcsök, akik fél éve még az előző 8 mondatot mantrázták, most 10 másik klisét tanultak be és azt ismételgetik, a franciák viszont továbbra is szarnak mindenre. Ugyanaz a langyos, lusta, itt-ott felbugyogó, lázadozó pocsolya. Mivel ők vannak a középső szinteken is, így lehetetlen bármi komolyabb változást keresztülvinni, a tétnélküli, egetrengető, igazi amerikai ordas nagy baromságok viszont simán megvalósulnak. Így már nekünk is van például olyanunk, hogy round table lunch.
Ezt az első ideérkező amerikai nagyfőnök találta ki, az a lényege, hogy havonta egyszer leül ebédelni a plebsszel. Miden osztály delegál egy egyszerű földi halandót, és ő meghallgatja az ötleteket, sirámokat, örömöket, problémákat. Két szabály van, nem beszélhetsz fizetésről, illetve a közvetlen főnöködről. Kicsit álságos, de parasztvakításnak jó. Kapva az ötleten, a mi alelnökünk roppant eredeti módon kitalálta, hogy akkor ezzel párhuzamosan ő is fog tartani ilyet havonta egyszer, csak nekünk. A Supply Chain minden területéről meg lesz hívva egy ember, ő pedig majd figyel. Természetesen az ebédre a kisfőnökök delegálják az embereiket, mindezt valamiféle elismerésként prezentálva, te vagy a kiválasztott, becsüld meg magad. A mi igazgatónk engem is elküldött egy ilyenre, hát mit mondjak, felejthetetlen élmény volt.
A round table még csak kerek sem volt, a menza egyik sarkában terítettek meg fehér abrosszal egy 8 személyes, négyszögletű asztalt az illusztris társaság számára. Ott volt ugye Arne az alelnök, Gerardo a sorozatbeszerzőktől, aki mellesleg az egyetlen értelmes embernek bizonyult az asztalnál, valami nő a szállítmányozásról, aki minden második mondatában fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy ő már 27 éve itt dolgozik, egy bevételező, aki egy kurva szót nem szólt egész idő alatt, mint később megtudtam azért, mert kizárólag franciául tud, a társalgás meg ugye a cég hivatalos nyelvén, angolul folyt. Volt még egy raktáros is, akinek rengeteg a problémája, mivel ennél a cégnél csak ő dolgozik, mindenki más hülye, meg lusta, meg csak azért van itt, hogy őt akadályozza, ja meg ott ültem én is. Szóval mindenki helyet foglalt, a nagyfőnök elmondta azt a 4 mondatot, amit a liftben idefele betanult, miszerint ez az ebéd azt hivatott megmutatni, hogy milyen nyitott is a management, azon belül is személy szerint ő, a mi véleményünkre. Ami itt elhangzik, azt ő mind leírja, megvizsgálja és találunk rá megoldást. Ez azért nem hatott túl hitelesnek, mert 2 héttel azelőttig, az amerikai főnök érkezéséig, a közvetlen beosztottjain kívül még csak találkozni sem volt hajlandó senkivel, nem hogy a nyavalygásukat hallgatni, most meg hirtelen az ő vállán sírhatjuk ki magunkat. Közben kihozták a levest, ő pontot tett a 4. mondat végére és elhangzott a nagy kérdés, hogy vajon akkor ki óhajtja kezdeni. Persze hirtelen mindenki talált valami érdekfeszítőt a tojáslevesében, amiről nem tudta levenni a szemét, és a szája is azonnal tele lett mindenkinek. A bevételező srác ugye nem tudott kérdezni, meg nem is értette, hogy miről van szó, csak kanalazott bőszen, a raktáros meg a 27 éve itt dolgozó szállítmányozós nő meg még meg voltak illetődve, hogy akkor ők most az alelnök úrral ebédelnek személyesen, szóval Gerardo kérdezett valami nagyon kényszeredettet, de végülis a második fogás közepéig így folyamatosan pofázhatott a főnök olyanokról, amikről már amúgy is tartott kb. 12 prezentációt. A kajájához alig nyúlt, mert annyira beszélt, a raktáros kolléga viszont addigra már pont megvolt az első púpos tányérral, így megkérdezhette, hogy miért van az, hogy a beszerzők nem végzik rendesen a munkájukat, aminek következtében ő egyfolytában szív, hogy miért nem lehet felvenni rendes mérnököket, akik dolgoznak is, így ő nem idegeskedne ennyit, valamint hogy a szerelőknek miért nem szól már valaki, hogy csináljanak már valamit, mert akkor ő nem szenvedne ennyire. Az alelnök erre válaszul egy újabb 20 perces monológot vágott le arról a szerinte új, valójában már fél éve bevezetett szervezeti felépítésről, amivel már legalább 40-szer haknizta végig az egész vállalatot. Mire befejezte, a szállítmányozó nő, aki már 27 éve itt dolgozik, épp felkészült, hogy elmesélje, milyen király kis rendszert vezettek be az internal shipping osztályon, aminek köszönhetően már nem fordulhat elő, hogy egy 2 tonnás repülőgép-konyha elveszik a két hangár közti 500 méteren, mint történt az már számtalanszor ezeddig. A nagyfőnök ezt csak megerősíteni tudta, nagyon jó kis rendszer, és ismét felmondta azt a 30 mondatot, amit ugyanebben a sorrendben, ugyanilyen központozással, ugyanilyen hangsúlyokkal, mindenki hallhatott tőle már vagy 4-szer. A bevételező srác nem kérdezett. A kezeivel nem tudom mit csinált az asztal alatt, de a felsőtestének mozgása alapján valószínűleg egy rántott húst próbált begyömöszölni a farzsebébe. Mivel több kérdés nem volt, a desszert közben meghallgathattuk, hogy milyen fejlesztések várhatók még, de a két nappal azelőtt, a management information session keretében elhangzottakhoz képest semmi újat nem tudtunk meg. Kávéval a kezében alelnökünk még megígérte, hogy az elhangzott kérdésekre mielőbb válaszol írásban, ami annak tekintetében, hogy egy darab igazi kérdés nem hangzott el, picit furcsa volt. Valószínűleg ő is belátta már, mert az ebédnek már vagy 4 hónapja, de még mindig nem jött email. A végét már ő is unhatta, mert a kezdéstől számított hajszál pontosan 1 óra elteltével felálltunk, kifelé menet a bevételező gyerek még levett a zsúrkocsiról egy hatodik sütit is az útra és mindenki szétszéledt. Ennyi. Teljesen értelmetlen, mesterkélt és szánalmas volt. Mint a casual Friday. Eddig tökéletesen kimentek a megrendelések farmerben is, de amióta ezek itt vannak, azóta csak öltönynadrágban és ingben lehet entert nyomni. Kivéve persze pénteken. Akkor galléros pólóban is töltheted azt a 10 órát az íróasztalod mögött, sőt edzőcipőt is húzhatsz.
Amúgy mindegy is. Feladtam. Nem küzdök tovább az éppen aktuális kliséket felböfögő, a mindenkori vállalatvezető mondatait versként kívülről felmondó, impotens makett-managerekkel és a mindenen háborgó, dolgozni utáló, éjsötét, szarkeverő elzászi parasztokkal. Felmondtam. Jövő héten kezdek Zürichben. Nem tudom jobb lesz-e, de remélem. Az eddigi munkahelyeimen akik olyan pozícióban voltak, nem pusztán abban látták a vezetés lényegét, hogy elmondhassák magukról, hogy ők bizony managerek, a dolgozók pedig általában heti rendszerességgel kirobbanó forradalmak nélkül megcsinálták, amit kértek tőlük. Ha csak ezt visszakapom, már megérte. Pénzről most nem beszélünk, az itt is jó volt, ott még jobb lesz. Február közepén költözünk Winterthurba, majd arról is lesz poszt, mert már most szétvág az ideg, de addig még megpróbálok egy másik bejegyzést is kitenni, kicsit nyugodtabb témáról.
