Képzeljünk el egy gyárat, ahol vagy 3000 ember dolgozik. Belépünk a portán, és temérdek bicikli van letámasztva mindenfelé. Egytől-egyig fekete, vagy kék, 28-as férfikerékpárok. Ameddig a szem ellát. Esőben a nyergek nejlonzacskóval letakarva. Egy-ketten azok közül, akikkel együtt jöttünk be, már babrálnak a sajátjukkal, rápattannak és tekernek is az üzemük, vagy műhelyük felé. Mi gyalog indulunk, nekünk nincs bringánk, és így a szemlélődésre is több időnk marad. Előttünk egy 35-40 körüli férfi ballag. Farmerja akkurátusan beletűrve zöld színű, térdhajlatig érő gumicsizmájába, felül pulóver, jobb kezében bukósisak, bal kezében cigaretta. Dohányzik. Mint itt mindenki. Akivel csak összefutunk, cigizik. A tegnapi értekezletre gondolunk a főosztályvezető irodájában, a műanyag kávés poharakban elnyomott, még bűzölgő csikkekre az íróasztalán, a fehér ingje kigombolt felső gombjára, meg a kilazított, szürke-fekete csíkos nyakkendőjére és a nikotintól megsárgult ujjaira. Aztán a raktáriroda ügyintézőinek füstben úszó arcára és a munkásokra, akik a satupadon fekvő alkatrész fölé görnyedve, csavarhúzóval a kezükben, oldalra tartják a fejüket, hogy a saját szájukból kilógó cigaretta füstje ne csípje a szemüket. Igen. Tényleg mindenki dohányzik. Aztán elhaladunk a központi raktár mellett. Házgyári betonelemekből összerakott, 7 emeletes kocka épület. Az ablakokba a korán érkezők már itt-ott kirakták a tízóraira hozott kolbászos zsemlét nejlon zacskóban, a párkányok alatt pedig a falakon az eső által évek alatt kimosott rozsdalé nyomai. Odaérünk az épülethez, ahol dolgozunk. Szintén panel. Az aljában műhelyek, feljebb irodák. 5, vagy 6 emelet. Belépünk. Az aulában 2 művezető jön szembe. Onnan tudjuk, hogy művezetők, mert köpenyt hordanak. Meg márvány farmert. Belebújós, műbőr papucscipőt, inget, pulóvert, meg drótkeretes, füstüveges szemüveget tarkójukra lógó zsinórral. Aktatáskájuk van. Benne a napi újsággal, fésűvel és szalvétába csomagolt parizeres kenyérrel. Ezt persze nem látjuk, de tudjuk. A folyosón munkások és irodisták egyaránt lézengenek. Nem most érkeztek, már rég itt vannak. Belépünk a liftbe, megnyomjuk az 5-ös gombot. Egy-két másodpercig még nézhetjük a liftajtó itt-ott lepattogott zománcát, a dróthálós katedrálüveg csíkot a közepén, de aztán elindulunk felfelé. Mivel a lift kabinjának belül nincs külön ajtaja, a komótosan elsuhanó, egymást ritmusosan váltó szürke vasajtókat és barnára mázolt beton talapzatokat akár meg is érinthetnénk, de nem tesszük. Inkább csak nézzük a rozsdabarna padlót és a magas fényűre lakozott, diófautánzat műanyag fülkeburkolatot. Megérkezünk. A liftből kilépve csak a lépcsőház vastagon kent fekete vaskorlátja, a fehér falak és a matt fekete járólap fogad. 504-es iroda. Mondja a vajszínűre sárgult, eredetileg fehér, furnér ajtó. Bent kékesszürke padlószőnyeg, kávézó kollegák, íróasztalok, és egy hűtőszekrény. Férfiakon boka fölött véget érő drapp színű szövetnadrág, bordó, esetleg világoskék ing, valamint egypántos bőrpapucs, elől enyhén lefittyenő, szürke flotirzoknival. Gondolom a lábgomba elkerülése végett. Az utcai cipő az íróasztal mellett, szigorúan párhuzamba rendezve. Mielőtt leülünk, lehúzzuk a már megmattult, itt-ott pókhálós reluxát, mert tudjuk, 11-től már kurvameleg lesz.
