Nem célom turisztikai bloggá fejleszteni az oldalt, de valahogy úgy alakult, hogy megint csak egy céges utazásomról írok.Most 3 beszállítót látogattam végig, egyiküket Luxemburgban, a másik kettőt pedig Németországban. Útitársam ezúttal Gregor volt, aki az asztalos üzemünk vezetője. Gregor német, jobban mondva sváb, és úgy néz ki, mintha ő lenne Oli Kahn és Dieter Bohlen szerelemgyereke, csak szemüveges. Asztalos a szakmája, csak aztán elvégzett egy mérnöki főiskolát, azóta pedig már nem a szabászgép mellett remekel. Amúgy nagyon kedves pali, folyton vigyorog, mindenkivel beszélget és annak ellenére, hogy olyan 45 körül lehet, általában úgy viselkedik, mint egy 13 éves. Nem tudom, hogy a felesége ezt hogy bírja, de azt vettem észre, hogy Gregort imádják a nők. Lehet, hogy a fent már említett beszélgetési kényszerét értik csak félre, de a földi személyzet hölgy tagjaitól kezdve, a légi utaskísérőkön át, az autókölcsönzős csajon keresztül a pincérnőkig bezárólag mindenki csak csillogó szemekkel mosolygott rá, kedélyesen elbeszélgetett vele és teli szájjal nevetett a poénjain. A checkin-esekkel meg a stewardesekkel mondjuk általában arról beszélgetett, hogy én mennyire félek a repüléstől és ezen jókat derültek, de a többiekkel is mindig megtalálta a hangot. Sugárzik belőle a kedvesség, meg valami határtalan, gyermeki jókedv. Mindig látod legalább 28 fogát, de például mikor leszállás közben kisebb légörvények miatt rázkódott a gépünk és én ijedtemben úgy szorítottam Tolsztoj Anna Karenináját, mintha Biblia volna, ő pedig a térdemet paskolta, hogy ez az, ez az, tuti lezuhanunk, akkor láttam mind a 32-őt.
Először Luxemburgba repültünk, hogy bővítsük a szendvics panelek gyártási technológiájáról meglévő ismereteinket, de ami engem illet, csak annak a megértéséhez sikerült közelebb kerülnöm, hogy miért Luxemburg vezeti az egy főre jutó alkoholfogyasztási statisztikákat. A délelőtti üzemlátogatáson vezetőnk egyfolytában az óráját nézte, majd 11:50 felé megjelent még 2 kollegája, hogy akkor menjünk ebédelni. Kivittek minket egy hangulatos kis portugál étterembe és megkérdezték, hogy étvágygerjesztőnek kérünk-e pezsgőt. Nem kértünk, így csak 3 pohárral rendeltek. Ezeknek az elfogyasztása addig tartott, míg ki nem hozták a borlapot, körülbelül 10 perccel az után, hogy az óra elütötte a delet. Remélték, hogy a vörösborra már velük tartunk, így én elfogadtam nagyjából kétujjnyit, de Gregor nem engedett az elveiből. Ez túlságosan nem zavarta vendéglátóinkat, mert mire a báránysültemről lekotortam az irdatlan fokhagyma kupacokat és felnéztem, már a harmadik palackot hozatták a pincérrel. Desszertnek én fagyit kértem, Gregor kávét, a 3 házigazda viszont portói likőrt, de fejenként vagy egy decivel. Visszafelé a hátsó ülésen azért láttam, hogy nem csak én markolászom verejtékező tenyérrel a majrévasat a kelleténél sportosabbra sikerült kanyarokban, de Gregor is bőrt húzott Brinkmann professzor nejét megszégyenítő mennyiségű fogaira. A luxemburgiakkal szemben igazságtalan lenne nem megemlíteni, hogy a három italozó bizony német, de megesküdtek rá, hogy ez a vedelés itteni szokás. Nem tudom, de mindegy is. Hála Istennek nagyobb baj nélkül megúsztuk az ebédet, visszaértünk, majd továbbrepültünk Hamburgba.
Még a reptéren kocsit béreltünk, majd elindultunk az onnan nagyjából 200 km-re lévő Dinklage nevű kisvárosba. Az autópálya 85%-án útjavítások folytak, a külső sávban kamionok végeláthatatlan sora cammogott 60-nal, Gregor pedig úgy próbálta feldobni a hangulatot, hogy a rádiót a sporthíreknél maximumra hangosította, majd úgy felejtette és mikor már réges-rég valami német popénekes dala szólt, amit ő nem ismert és ezért unt, elkezdett velem beszélgetni. Közelebb hajolt a fülemhez, és megpróbálta túlordítani a csávót a rádióban, aki már ötödszörre rezegtette meg az ajtókárpitokat azzal, hogy „es ist wirklich wunderschön”, miközben én a szakadó esőben, a 2 méter széles belső sávban próbáltam a szalagkorlát és a kamionok közt eltalálni. Néha, mikor már az agyam kezdett kifolyni a fülemen, lehalkítottam a rádiót, olyankor Gregor is megkönnyebbült és fogsorán meg-megvillantak az oldalt elsuhanó útjelző karók visszatükröződő prizmái, lehalkult, visszaült az ülésbe, de aztán újból hírek következtek, amik érdekelték. Olyankor megint felcsavarta, aztán úgy hagyta. Mikor meg unatkozni kezdett, megint beszélgetést kezdeményezett, a nyála meg csak fröcsögött a fülembe. Azért néha szerencsém is volt. Előfordult, hogy a hírek után olyan szám jött, amit ismert, olyankor nem akart beszélgetni. A Scorpions „We rock you like a hurricane” című számát csak fütyülte, de Sandrától a Maria Magdalénát például végigénekelte. Ezzel igazából jóvá is tett mindent, bár őszintén szólva nem bántam, hogy megérkeztünk.
A német cégekről nagyon nem tudok mit írni, mind rendezett, jól szervezett, és a végletekig unalmas. Hazafelé még Gregor egyszer megijedt, mikor Frankfurtban megkérdezték, hogy a zürichi járat túlfoglalása miatt nem akarunk-e megvárni egy következő gépet csökkentendő a helyhiányt. Megmondtuk, hogy nem, a kiscsaj ki is adta a jegyet, de Gregorral addig nem lehetett bírni, amíg be nem ültünk a repülőbe. Utána már megnyugodott, picit talán túlságosan is, a személyzetnek kétszer kellett rászólnia a felszállás vége felé, hogy kapcsolja ki a mobilját, fejezze be a felhők fotózását és üljön vissza a helyére. Baj itt sem történt, sikeresen hazaértünk és mindent összevetve tényleg jól szórakoztam.
