Világot látni jó, így ugyanis rengeteg érdekes emberrel találkozhatsz. Mikor elhatároztuk, hogy Svájcban próbálunk szerencsét, a bennem élő sztereotípiák hatására azt gondoltam, hogy a svájciak egytől-egyig unalmas emberek, Breitling vagy Rolex karórát hordanak, és nagy valószínűséggel már az országhatárnál visszafordítanak a 20 éves, disel autómmal együtt.
Hála Istennek nem ez történt. Simán beengedtek, s mint észre kellett vennem, rengeteg lelakottabb tragacs rohangál errefelé. Rolexet eddig csak Olivier kollégám kezén láttam, de ő francia, az unalmas jelzőt pedig szintén sikerült már megcáfolnia pár igazi svájcinak.
Az előző lakásunk környékén nem sok helyi élt, így ott nem sikerült ilyen irányú tapasztalatokat gyűjtenem, az itteni lakótelepi közösség viszont már tele van velük, így mintavételem majdhogynem reprezentatívnak is mondható. Blokkunk 300 fős lélekszámát alapul véve megállapítható, hogy 1%-uk nem normális. Elég csak arra az úriemberre gondolni, aki minden nagyobb esőzés alkalmával megjelenik a házunk előtti játszótéren rövidnadrágban, futballmezben, rikító sárga gumicsizmában, egy piros-kék esrnyőt szorongatva, és ide-oda rohangál a játszóteret egyik oldalról szegélyező vízelvezető árok, valamint a másik oldalon található patak között. Az az anyuka sem semmi, aki szakadó esőben, 4000 decibelles mennydörgés közepette, cikázó villámokkal dacolva vezényli fel mindhárom gyermekét a puszta közepén található 4 méteres csúzdára, valamint a 3 háznyira lakó család feje is említésre méltó, aki legjobban zivatarban szeret szabadtéren grillezni, mert így a húsokat védve odaállhat a sütő fölé egy esernyővel, hogy az elementális erővel leszakadó víztömeg hatására átnedvesedett faszénből előtörő, kohókat meghazudtoló füstöt mind ernyője alá gyűjtse, s mély lélegzetvételek során gondosan letüdőzze.
Igazából Ronny az egyetlen svájci, akivel beszélgetek is, és bár a fenti versenyzőket meg sem közelíti, azért egy 50 tagú tehén csordát neki is sikerült már elveszítenie. Történt ugyanis, hogy az én lakótelepen felcseperedett kollégámat a középiskola arra kötelezte, hogy 3 hetet töltsön egy biogazdálkodó farmján fent a hegyekben, nyári gyakorlatként. Ahogy mesélte, ezek az emberek nagyon keményen dolgoznak, minden reggel 4-kor kelnek, így ő is így kellett, hogy tegyen. Miután segített a gazdasszonynak leszedni a salátákat, (Ronny szerint 15 fejből jó, ha egy bekerült az asztalra, mert a többi a jó öreg permet nélküli bio-módszernek köszönhetően egyszerűen elrohadt), reggelizhetett, de utána indulni kellett a gazdával ki a hegyekbe, legeltetni a teheneket. Ki is értek valami tisztásra, ahol a farmer megkérdezte az én ifjú barátomat, hogy ugyan vigyázna-e a tehenekre, amíg ő elugrik a városba valamiért. Ronny persze igent mondott, elvégre segíteni érkezett, vagy mi, majd ahogy a paraszt eltűnt az erdőszélen, az első fa alá lehemperedve elaludt. Mondanom sem kell, hogy mire dél körül felébredt, egy darab tehenet sem talált a rábízott 50-ből, így pánikba esett. Elkezdett fel-alá rohangálni, üvöltözött, kereste a csordát az erdőben, a mezőn, fent a hegyen, de semmi. Egyik pillanatban még hangosan jajveszékelt, a másikban elhallgatott, hátha hallja a kolompokat, de megint csak semmi. A gazda bitang nagy ember volt, bazi nagy lapát tenyerekkel, reális eshetőségként merült tehát fel Ronnyban, hogy a völgyben található tanya helyett a hegyeknek veszi az irányt, és inkább étlen, szomjan fagyhalált hal a szirteken, mint hogy bevallja a gazdának, hogy egyszerűen elaludt és így elvesztette a család teljes vagyonát. Valahogy mégis erőt vett magán, legyalogolt a házhoz, útközben hangosan szidta magát amiért elaludt, és a kétségbeeséstől még mindig vissza-vissza fordult, hogy a hegyekbe meneküljön. Visszaérve csak a gazdasszonyt találta az udvaron, épp a tyúkokat etette. Dadogva, csapzottan, sírással küszködve előadta Ronny a történetet ahogy volt, bevallotta, hogy elaludt, és mire felébredt, a teheneket elnyelte a föld. A gazdasszony a rémülettől elejtette a vékát, amiből addig a szárnyasok elé szórta a magot, mindkét kezével az arcához kapott, majd belekezdett a jajjveszékelésbe:
-Ronny, Te elaludtál, mikor az volt a feladatod, hogy őrizd a teheneket? Tudod Te mibe kerül egy ilyen állat? Nekünk vagy 50 volt! Jajj istenem, attya úr isten!
A nagy perpatvarra előjött az ember is a fészerből, majd megkérdezte mi a baj. Az én drága munkatársam addigra már olyan szinten remegett, hogy beszélni sem tudott, a gazdasszonyt kérte meg, hogy mondja el az urának mi történt, ő nem meri. A némber persze kontrázott: ő aztán el nem mondja, mesélje csak el Ronny, elvégre ő okozta a tragédiát. Belevágott hát szegény pára, ismét eldadogta hogyan aludt el, és hogyan vált köddé a 10 Mercedesznyi vagyont megtestesítő gulya. A gazdának sem kellett több, ő is sápítozott egy versszaknyit:
-Ronny, hát az volt minden vagyonunk, stb, stb, stb...
- Na menjél fiam hátra az istállóba hozzál előre két vödör vizet, addig én kitalálom merre keressük őket.
Az én városi haverom persze rohant, nehogy egy pillanatig is késlekedjen, ha már így kihúzta a gyufát, de mikor beért az istállóba, már nem nagyon akaródzott annyira rohannia. Mind az 50 tehén ott kérődzött nyugodtan, ebéd utáni sziesztájukat töltötték.
Természetesen ahogy a harang elütötte a delet, elindultak haza, pontosan tudták merre van, le sem szarták, hogy Ronny édesdeden szunyókál a bodzabokor tövében. A gazda is azért merte rábízni őket erre a huligánra, mert tudta, hogy rengetegszer töltötték már kint a délelőttöt felügyelet nélkül. Mikor pásztor nélkül értek haza, a háziak már sejtették mi történhetett, mikor meg ez a szerencsétlen fulldokolva beviharzott, elhatározták hogy megleckéztetik, ami valljuk be, sikerült is.
Na ennyit mára, hamarosan folytatjuk...
