Azt már be kellett látnom, hogy minden munkahelyemen legalább egyszer meggyűlik a bajom valami kajával, itt azonban viszonylag hamar eljött a pillanat.

A mai napig nem tisztázott, hogy 2004-ben a Ferihegyi Repülőtér D protájánál található menzán délben elfogyasztott vadas, vagy a délutáni kiwi késztette a gyomromat olyan jellegű mozgásra, amilyenre a fizika jelenlegi állása szerint kizárólag egy vízzel töltött gumióvszer képes, viszont az tény, hogy egész este vinnyogva vergődtem a padlón és kínomban a rekamé lábát kapartam. A Köfém üzemi étkezdében szintén a vadas volt az, amitől este a laminált parkettán mutattam be break beates tánc elemeket, hogy aztán 92 kilómmal magzatpózba rándulva hörögjek tovább, de egyik eset sem volt hasonlítható az itt átélt borzalmakhoz.

Szerdán délben a menü a tenger különböző gyümölcseiből állt, ami a következőket takarja: Hájas tésztából kisütött kosárkába öntve tálalnak polip, rák és kagyló darabokat, tejszínes mártásban megúsztatva. Választottam hozzá valami zöld színű üveg tésztát, és mivel kevésnek ítéltem, mertem még a hideg halsalátából is vagy 3 kanállal. A következmények brutálisak voltak. Délután három óra körül éreztem először, hogy az egyik polip valószínűleg feltapadt a gyomornyálkahártyámra és teljes erőből próbálja lehúzni a gyomorszájamat a vastagbelemig, de nem sejtettem, hogy ez még csak a kezdet. Négy körül elevickéltem a mosdóig, de a tükörben elém táruló látvány a legelvetemültebb horrorfilmeket is felülmúlta. A halványzöld fejbőrömet milliónyi gombostűfejhez hasonló verejtékcsepp borította, disznórózsaszín arcbőrömből pedig kongott kifelé a matt fehér szemgolyóm, mint egy parasztház oldala. A kórképet csak súlyosbította a körös-körül türkisz-ezüst színben pikkelyesen csillogó szemhélyam, ami leginkább egy kanális partján vergődve haldokló keszegre emlékeztetett. Majdnem biztos voltam benne, hogy nem élem túl.

Az irodába visszavánszorogva, leültem, magamra nyitottam az ablakot, és magamba erőltettem egy rágót. Nem mintha az elnyomta volna a belőlem áradó, tenger gyümölcseinek becézett mocsárszagot, inkább csak a magam megnyugtatására. Hazaindulás előtt még magamba diktáltam egy pohár vizet, hátha felfrissülök, de csak ezek a dögök éledtek fel tőle a gyomromban. A buszon úgy éreztem, mintha egy komplett aquáriumot ettem volna ebédre.

Csodák csodájára nagyobb gond nélkül hazaértem, és kipihentem magam. Így míg hazafelé a hátamon csorgó hideg verejtékkel küzködve még fel voltam háborodva, hogy hogy lehet ilyen szutykot étteremben árulni, addig másnap reggel a buszon ülve, az mp3 lejátszómat hallgatva már megelégedtem annyival, hogy a Világ közel sem tökéletes. Ha az lenne, Michael Jackson már rég öngyilkos lett volna, hogy mi csak a Man in the mirrorra emlékezzünk, az emberek pedig nem ennének össze minden hülyeséget.