Mindannyiunk életében vannak döntések, amiket bár nem szeretnénk, meg kell hoznunk. Tudjuk mi volna helyes, célravezető, racionális, ugyanakkor valamiért csak nem szánjuk rá magunkat. Ideológiákat gyártunk, 40 féleképpen magyarázzuk meg magunknak, miért is jó minden, ahogy van. Halogatjuk a dolgot, majd látván, hogy bizony eldöcög ez így is, elégedetten és megkönnyebbülten veregetjük saját vállunkat. Aztán persze menthetetlenül és végérvényesen elérkezik a pillanat, mikor már nincs tovább. Diadalmaskodik a józan ész, mi pedig sajgó szívvel, zokogva integetünk eddigi életünk egy darabjának tudván, hogy innentől már semmi nem lesz ugyanolyan.
Én most egy ilyen mérföldkőhöz érkeztem. Hosszú, kínokkal teli, vérzivataros időszakot tudhatok magam mögött, ám tartok tőle a java még hátra van. Észérvek és érzelmek ádáz csatáját követően megszületett bennem az elhatározás: eladom a Mercit.
Életem első saját autója. Szinte minden létező hibát és ballépést elkövettem a vásárlásakor. 2004-ben vettem 1.200.00 Ft-ért OTP személyi kölcsönből, horrorisztikus havi törlesztőrészleteket vállalva. Szürkületben láttam először, fogalmam nem volt mit nézzek rajta, de tetszett. Nem tudom van-e még ember, aki a téli estében, 4 perc szemrevételezés és egy 500 méteres próbaút után kifizetett volna ekkora összeget egy 15 éves autóért. Én megtettem. Egy vidéki szakszervezeti székház gondnoki irodájában. És boldog voltam. Olyan autóm lett, amilyenről 9 évesen a Köfém lakótelepen, a beton ping-pong asztalon fekve álmodoztam. Egy Mercedes. Ami a luxust, a kényelmet, a gazdagságot jelenti. Igen-igen státuszszimbólum. De én 86-ban még nem tudtam mi az, azt meg pláne nem, hogy az valami rossz. Csak azt tudtam, hogy aki ebben ül, az menő. A többiek megnézik, beszélnek róla, irigylik. Aki ebben ül, az gazdag, bármit megvehet és megtehet. Ezek a tulajdonságok pedig tökéletesen egybevágtak a jövőképemmel.
Akkor az én Mercim még nem is létezett. 3 évvel később gurult csak le a gyártósorról, 2 literes diesel motorral, ABS-sel, központi zárral, elektromos ablakokkal, színezett üvegekkel, bézs belsővel, bordó-metál fényezéssel. 1989 októberében. Lehet, hogy épp akkor, mikor én a Zentai Úti Általános Iskolában rajzóra helyett, a pavilonban, a pad mellett állva hallgattam, ahogy a recsegő hangosbemondóban Szűrös Mátyás kikiáltja a Köztársaságot.
15 évvel később tehát számomra is beérett a rendszerváltás gyümölcse, luxusautó tulajdonossá válhattam. A sármja kicsit már megkopott addigra, épeszű embernek pedig a státusszimbólum jutott volna róla utoljára eszébe, de még mindig Mercedes volt. Még mindig hatalmas fotelok voltak benne, még mindig fényesen csillogott a rózsafaborítás a műszerfalon és az ajtókon, és valószínűleg ezeknek köszönhetően még mindig áradt belőle a luxus. Imádtam. Akkor is, mikor 3 nap múlva hajnalban az M7-esen leszakadt a hátsó kipufogódob, és magam alatt tolva 300 méteren felszántottam az aszfaltot, miközben a forgalom többi résztvevője a szikrák miatt valószínűleg azt hihette, hogy Illés szekerét látja. Akkor is, mikor egy, az ugyanezt a kipufogódobot tartó gumigyűrűt, a reggelimhez magammal hozott kenő késsel kellet lenyiszatolnom, hogy tovább tudjak menni, és akkor is, mikor 2 hét múlva kiderült, hogy a csomagtartó fedél már az 1991-es modellé, tehát az autó hátulja törött volt. Nem érdekelt. Beleültem, megvártam, míg eléri a 110 km/h-ás sebességet, és csak utaztam. Elvitt bármikor bárhova. Hóban, fagyban, kánikulában ugyanúgy elsőre indult, sosem hagyott cserben. Mentünk. Ő és én. A csillag pedig ott díszelgett a horizonton bármi történt is.
Azóta beletettem párezer kilómétert, jártam vele Budapestre egy évig, most pedig járok vele naponta dolgozni itt Svájcban, illetve 3-4 havonta haza Magyarországra. 480.000 430.000 Ft
Szeptember első két hetében leszünk otthon, akkor lehet megnézni, elvinni. Szeretném gyorsan, fájdalommentesen intézni, tökölés nélkül. Ha már úgyis eldöntöttem, legyünk túl rajta.
UPDATE:
Vasárnap este hazaértünk, hétfőn reggel felraktam a hírdetést a www.hasznaltauto.hu -ra, déltől égtek a vonalak, este elvitték. Gyors volt, de még kicsit fáj. Egyszer még úgyis lesz 124-esem. Talán egy kupé...
