Mint azt már korábban leírtam, az önkormányzati hivatalnokok Nyugat-Európában sem az ügyfélközpontú gondolkodás úttörői, vagy a sztahanovista munkaszemlélet lelkes hirdetői. Svájcban, Baselben legalábbis biztosan nem. A letelepedési engedélyeinkkel kapcsolatos 3 hónapig tartó herce-hurcát már mindannyian ismeritek, januárban viszont lakást kerestünk.
Történt ugyanis, hogy az általam augusztusban gondosan kiválasztott, egy lift nélküli ház 3. emeletén található lakás, babakocsival túlságosan nehezen megközelíthetőnek bizonyult, másképp fogalmazva feleségem kissé elhibázott döntésnek értékelte azon cselekedetemet, melynek során 6 hónapra leszerződtem egy olyan lakás bérletére, amiből csak egy kötéltáncos és egy cirkuszi súlyemelő művi körülmények közt örökített génjeivel rendelkező artista tud, babakocsival a kezében lejutni az utcára. Száz szónak is egy a vége, lakás kellett. Jó környéken, nem túl drágán, februártól.
Rengeteg hirdetést megnéztünk, nagyon sok lakásba el is látogattunk. Valamelyik drága volt, valamelyik messze volt, valamelyikben pedig tavasszal még mellmagasságig ért a víz, amikor a patak megáradt. Lényeg a lényeg, egyik sem tetszett. Mivel a jelenlegi albérletet nagy utálatunkban már felmondtuk, mindenképp kellett valami. 3 héttel a határidő lejárta előtt, amikor már nagyon szűkös volt minden, megjelent egy hirdetés a www.homegate.ch -n, 4144 Arlesheim, In der Schappe 24. Meglátogattam a helyet, nagyon tetszett a környék.
Miután visszatértem a munkahelyemre, gondoltam felhívom a hirdető ingatlanirodát, adjanak egy időpontot, amikor a lakást belülről is megnézhetnénk. Valószínűleg a nyomokban bennem is fellelhető, Magyarországon a kádári puhadiktatúra után túlságosan gyorsan átvett vadkapitalista szemlélet lehetett, ami megzavart, mert én azt hittem, hogy ha egy ingatlaniroda szeretne kiadni egy lakást, akkor a hirdetésbe beleírja a telefonszámát. Na az Immobilien Basel-Stadt, vagyis Basel város önkormányzatának ingatlangazdálkodó szervezete egyáltalán nem híve az ilyen kisvállalkozói módszereknek: A hirdetésben csak egy link volt, amelyre kattintva egy internetes oldal jelent meg, ezen az oldalon pedig kizárólag egy másik weboldalhoz vezető link díszelgett, mivel a jelenlegi site már megszűnt. Gondoltam tovább kattintgatok. Itt már megjelent a cég igazi honlapja, bár telefonszám még mindig sehol. Találtam egy "mieten" menüpontot, megtekintettem, na itt volt a lakás, amit kinéztem. Szeretne időpontot kérni, a lakás megtekintéséhez? Ezaz. Persze! Klikk. Töltse ki a következő online formátumot, majd küldje el nekünk. Rendben. Neve, e-mail címe, lakás címe, trallala. Mehet.
Azért még barangoltam az oldalon egy kicsit és hopp, kb. 6-os betűmérettel, de megtaláltam a "contact" menüpont. Alatta pedig: egy telefonszám. Azonnal felhívtam. Körübelül 42 csörgés után, egy középkorú hölgy méltóztatott belehallózni egy olyat a kagylóba, amitől -vizuális alkat lévén - egyből Székesfehérvár város önkormányzatának szabálysértési előadója Tilinger Géza, valamint annak 45-körüli titkárnője Gizike tűnt fel előttem lila ködben, amint 1998 szeptemberének egy szerdai napján, délelőtt 10.30-körül, az ügyfélfogadási idő kellős közepén, vajas kiflit majszolva, a vörös bakelit telefon csörgését hallgatva arról diskurálnak, hogy ki lehet az a fasz, aki 10 csörgés után sem jön rá, hogy ezt már úgysem veszik fel, miközben én szintén az irodában, egy meglehetősen kényelmetlen széken fészkalódva várom, hogy sápadtan gyöngyöző homlokomat látva fejemre olvassák, a sorozási kötelezettség elmulasztása bizony komoly vétség, amiért szigorú büntetés jár és amely nagyösszegű szabálysértési bírságot 4 példányos határozatban dokumentálni is kell. Szóval Frau Sidler hallója után megbórsódzott a hátam, de megkérdeztem, meg tudnám-e nézni a lakást. Ismét naiv voltam, Frau Sidler ugyanis szívélyesen elmagyarázta, hogy ahhoz előbb online formátumot kell kitöltenem, amit majd ők megvizsgálnak, és válaszolnak rá, de csak ha megadom az e-mail címemet. Amikor megemlítettem, hogy mindez már megtörtént, akkor még tudatta velem, hogy 3 napjuk van válaszolni, majd elköszönés nélkül letette a telefont. Mentségére legyen szólva, hogy még aznap megkaptam a levelet, amibe csatolt két formátumot. Az egyik a jelenlegi bérlő, Herr Gunzenhauser adatait tartalmazta, akivel időpontot kell egyeztessek a látogatásról, a másik pedig egy jelentkezési lap volt, aminek kitöltésével és visszaküldésével megpályázhatom a lakást.
Herr Gunzenhauser adatlapját jobban megszemlélve konstatáltam, hogy bizony azon sincs telefonszám. Frau Sidler egy délutánnyi sikertelen telefonos próbálkozás után másnap reggel végül is elmondta, hogy ha nem küldte el a jelenlegi bérlő számát, akkor bizony nekik sincs meg, szóval szerinte ha tényleg kíváncsi vagyok a lakásra, írjak Herr Gunzenhausernek levelet. Újból felkerekedtem hát, meglátogattam a címet, nyomtam a csengőt, senki. Hagytam levelet a postaládában, 2 napig semmi. Újból felhívtam Frau Sidlert, mire közölte, hogy ez bizony ilyen, Herr Gunzenhausert nehéz elérni, neki is lóg még egy teljes havi lakbérrel, de nem válaszol a levelekre. Ekkor már csak 2 hetünk volt.
Mivel ugyanazon a lakótelepen volt egy másik lakás is kiadó, gondoltam ráhajtunk arra. In der Schappe 26, első emelet, gyerünk. Természetesen ezt is az Immobilien Basel-Stadt hírdette, természetesen telefonszám itt sem volt. Link, másik link, mieten, online űrlap, küldés, hurrá. Egy napon belül jött is a levél, Frau akárki nevével, telefonszámával. Felhívtam, felvette, megnéztük, tetszett. Pályáztunk. Mi volt a pályázati űrlapon? Nevünk, címünk, szakmánk, fizetésünk, Barna neve, szakmája, fizetése. Jelenlegi főbérlő neve, címe, száma, munkahely neve, elérhetősége. Mit kellett csatolni? Útleveleket, tartózkodási engedélyeket, elmúlt három havi fizetési csekkemet, munkaszerződésemet. Egy hét után felhívott Frau Sidler, hogy a szerződésem csak 2008 szeptemberig szól, ami nagyon rövid idő, tekintve, hogy mások is pályáznak a lakásra, akik hosszabb távra terveznek, viszont ha tudok mutatni egy napon belül egy papírt, amelyben a munkaadó garantálja, hogy a szerződést meghosszabbítja, akkor megkaphatom a lakást. Írtam hát egy semmitmondó papírt, amelyben a cégem biztosítja őket, hogy szándékában áll 2008 szeptember után is alkalmazni, aláírattam a főnökömmel, majd elfaxoltam. Délután Frau Sidler hisztérikus vibrálással a hangjában tudakolta, hogy ez csak vicc ugye? Ezt hogy intéztem el pár óra alatt, honnan tudja a cég már most, stb stb. Ronnyval, svájci kollegámmal elmagyaráztattam neki, hogy a tárgyalások hónapok óta folynak, így most könnyű volt egy ilyen papírt aláíratnom. Frau Sidler nekünk ítélte a lakást, de csak február 16-tól. Belementem.
Elküldte a német nyelvű szerződést egy kísérőlevéllel, amelyben értesít, hogy amennyiben nem küldöm vissza a levél keltétől számított 5 napon belül a szerződést, úgy másnak adhatja ki a lakást, valamint akkor is ez a helyzet, ha 14 napon belül nem nyitok egy külön folyószámlát, amire letétbe helyezek 2 havi bérleti díjat, az előre befizetett 1 havin túlmenően. Az aláírt szerződést másnap személyesen helyeztem az iroda postaládájába, mivel délelőtt 11-kor senki nem nyitott ajtót, a bankszámla megnyitása viszont valamivel nehezebben megy, még mindig tart. Az UBS svájci banknak ugyanis szüksége van a mindkét fél által aláírt szerződésre a folyószámla megnyitásához, Frau Sidler viszont a fenti körülmények ismeretében sem írja alá a szerződést addig, amíg nem mutatom be a 2 hónap kaució letétbehelyezéséről szóló bizonylatot. Hála Maria Guanaccia UBS-es banktisztviselő jóindulatának, a számlanyitást kedden lebonyolítjuk az egy aláírásos szerződéssel, Frau Sidler megkapja a bizonylatát, majd az általa is aláírt szerződést be tudom mutatni Marianak, 16-án pedig költözünk. Remélem...
