Elnézést kérek, amiért csak ilyen későn jelentkezem újból, de eddig lakást kerestünk. Úgy néz ki megtaláltuk, szóval talán újból lesz időm írni. Ahogy nézem, az utolsó bejegyzés tavalyi, azóta pedig történt egy s más, voltunk otthon, meg vissza is jöttünk, szóval kezdjük...

Mivel az idei Dakar terrorfenyegetés miatt elmaradt, a Budapest-Bamako rally pedig egy fapados sétagalopp, úgy gondoltuk szükségünk van egy saját, hasonló eseményre, ahol bebizonyíthatjuk magunknak és a Világnak, hogy nem csak Palik Laci és Villám Géza képes nagy dolgokra. Ennek jegyében rendeztük meg a Dinnyés-Basel szilveszteri kalandtúrát, melyet reményeink szerint március 13-án a Basel-Dinnyés tavaszköszöntő túra, majd 23-án a Dinnyés-Basel húsvéti sétakocsikázás követnek.

2007.12.31-én 17.05-kor indultunk útnak a tükörsimára fagyott, kavicsos Vajda János utcából, hogy aztán 13 óra viszontagságos zötykölődés után pirkadatkor megérkezzünk az eldobált trombitákkal és rakéta maradványokkal térdmagasságig ellepett Davidsbodenstrasséba. Bécsig minden úgy ment, ahogy vártuk: A 81-es út még mindig életveszélyes, az M1-es még mindig zötyög és csúszik, Ausztriába átérve pedig még mindig érezhető az út minőségének hirtelen javulása.

Bécset elhagyva, de még Linz előtt jött az első meglepetés, ami valószínűleg nem ért volna ennyire váratlanul, ha az 1072 km-es út előtt megnéztünk volna bármilyen időjárásjelentést. Igen-igen, havazott. De nem csak úgy magyar módra, ímmel-ámmal, hanem rendesen, ahogy azt a Delta elején láttuk. A drága jó autónk mind a 70 lóerejét igénybevevő 8-9%-os emelkedőkön mindössze egy sáv volt járható, az is alig. Sofőrként szomorúan kellett konstatálnom, hogy a természet eme elementáris erővel támadó kihívásaival még a cudar körülményeken edződött, Ferenc-Jóska bajszú, osztrák hókotrósok sem nagyon tudnak mit kezdeni. A koromsötétben apró bolygókként szembe repülő hópelyhek között viszont még egy dologra rájöttem: Tuti, hogy Luke Skywalkernek kontaktlencséje van. Az aznap éjjel tapasztaltak után senki ne próbáljon meggyőzni arról, hogy ép szemmel ki lehet bírni azt, ahogy a 800-900 km/h sebességgel száguldó x-szárnyú űrhajó vezetése közben, csak úgy özönlenek szembe a kisbolygók és mikrocsillagok ezrei. Luke pedig nem hogy szemüveget nem viselt, de még csak vérereket sem láttunk a szemében a Halálcsillag elleni támadást bemutató közeli felvételeken. Én kb 50-nel mentem, de vagy 4 zsebkendőt telesírtam...

A szakadó hóesés csillapodása után, Linzet elérve egy újabb felismerés hasított belém. Hirtelen megértettem mit érezhetett Fidel Castro 1981-es budapesti látogatása során a reptérről a város felé tartva. A városba vezető gyorsforgalmi úton közel s távol, se előttem, se mögöttem egy autót sem láttam. Mintha csak miattunk zárták volna le. Az út két szélén aztán az ezer színben felrobbanó tűzijátékok pompája, mintha szintén csak minket köszöntött volna. Egy kicsit hiányoltam a szalagkorlát mellett papír zászlókkal integető úttörőket, de minden nem lehet tökéletes. Felemelő volt mindaddig, míg rá nem jöttem, hogy egyszerűen csak szilveszter van.

A tűzijátékok amúgy még sokáig kitartottak, bár a városon kívül már csak azoknak a riportereknek a helyzetébe tudtam magam beleképzelni, akik a kereskedelmi TV-k bulvárhíradóit az ilyen-olyan háborúkról tudósítva megállnak egy-egy frontvonaltól jó 200 km-re a hegyen, és a horizonton néha-néha felvillanó színes, félgömbszerű fényeket szemlélve zilált, ám igen jelentőségteljes arckifejezések közepette előadják, hány ember hal most meg ezekben a percekben ott bent, Okucsányiban.

Az éjfél a 8-as számú autópálya 103-as kijárójánál, egy Übersee nevű község határában ért minket. A nyelveket beszélő olvasók már biztosan kitalálták, hogy van ott egy tó is, a városka pedig ennek partján terül el. Hát mit mondjak? Ilyen gyönyörűt én még életemben nem láttam. Az autópálya a tó felett átívelő hídon halad át, mindkét oldalán jól látszik a víz, valamint a városka. A tűzijátékok fényei a foltokban már itt-ott jelentkező köd mögött csak tompán, tónusosan színezték be az égboltot, a tiszta területeken viszont a ragyogás földön túli dimenziói uralkodtak. Nem tudtam másfelé nézni, előttem fényáradat, a tükörbe nézve mögöttem ugyanez, az égen sehol egy fekete pötty, a puha köd csak pulzált, alattam pedig mindkét oldalon a víztükör produkálta mindezt. Megint kijött a könnyem, bár Luke Skywalker most eszembe sem jutott.

Ami ezután következett, attól inkább megkímélnék mindenkit. A köd leszállt, a jég ráfagyott az autópályára, előttünk pedig még ott tátongott 550 km-nyi tejfölszerű rémálom, amit aztán 6, irtózatosan hosszú óra alatt, mindig az előttünk levő 30 métert nézve sikerült leküzdeni. Baseltől 20 km-nyire tisztult ki az idő, addigra már a nap is feljött, így legalább világosban tudtuk remegő lábakkal felhordani autónk tartalmát, amit avatatlan szemek könnyedén egy túlrakodott, pótkocsis ZIL rakományának is nézhettek volna.