Bizonyára észrevettétek, hogy a múlt hétvégén elmaradt a bejegyzés. Az egyik ok, hogy albérlet keresésben vagyunk, így nem volt időm. A másik ok viszont sokkal megrázóbb és drámaibb: alkotói válságban szenvedek. A probléma gyökerét abban látom, hogy a mindennapok során nem történik semmi említésre méltó, így nincs miről írnom. Mivel viszont a blog.hu statisztikái azt mutatják, hogy kifejezetten sűrűn látogatjátok az oldalt, így nincs szívem ezen a hétvégén is szellemi táplálék nélkül hagyni Benneteket. Nem tudom még, hogy mi fog kisülni belőle, de lássuk:

Szóval mint már említettem, 8 hét alatt a munkahelyemen sikeresen belesüppedtem az itteni nihilbe. Minden nap ugyanolyan, percre pontosan ugyanaz. Az érkezés, a délelőtt, a délután, minden. Mint az Idétlen időkig című filmben. Csak itt még nem volt mormota nap. Nem azt mondom, a Világot már rég nem akarom megváltani, de azért az tényleg elgondolkodtató, hogy a legérdekesebb dolog ami pénteken történt velem, hogy 1,5 órán belül 2 ujjamat is tönkretettem. A bal gyűrűsujjamat a faxhoz menet csuktam oda az irodaajtóhoz, de úgy, hogy a könnyem is kijött, a jobb kisujjamat pedig egy 30 literes, teli vizes ballon alatt felejtettem, miközben palackot cseréltem a folyosói emberitatónál. Na ott már le is térdeltem. Egyébként semmi.

Minden reggel megérkezem, végigmegyek a már általatok is ismert folyosón, és beülök az irodába. A félhomályban feltűnő túlvilági lidércek hatására gyakran még a számítógépem előtt sem tudok a munkára koncentrálni, így az ablakon szoktam kibámulni. Na nem mintha ettől megnyugodnék, a látottaktól inkább az X akták zenéje kezd el visszhangozni a fejemben. A 10. emeleti irodánkból tökéletesen rálátni az egész reptérre. Mivel ez a lapos terület régen lápvidék volt, minden reggel hatalmas ködben úszik a környék. A reptér épülete egy hipermodernnek szánt objektum. Ilyenkor az is elég ijesztő. A ködben csak sejtelmesen pislákolnak a felfelé szélesedő acél konzolokra szerelt fehér jelzőfények, és a gigantikus üvegtáblákon is csak tompán verődik vissza az iránysáv antennák piros fénye. A leszálló pályák körül is lehet látni elszórva egy-két sárga fényt, de ettől még közel sem lehetsz biztos benne, hogy az a csillogó acél-üveg monstrum nem csak a lápon lebeg a ködben. Mikor egy-egy leszállni készülő repülő még meg is világítja ezt az egész csendéletet felülről, mindig Mulder ügynökre gondolok. Ekkor szokott belépni az irodába Brigitte, akinek reggelente általában nagyon fáj a háta, ezért tökéletesen kiegyenesedve, kizárólag a fejét forgatva, táskáját a testétől valamiért 25cm-re eltartva, odasziszeg egy Bonjour-t, majd fájdalmas nyögések közepette leül mögöttem a székére. Megint Mulder jut eszembe: Az idegenek tuti, hogy köztünk vannak.

A délelőtt már vidámabb. Megérkezik Muriel, aki képtelen csendben dolgozni, ezért a számítógépén tárol kb 1500 francia sanzont, és még vagy 4000 felvételt itteni Balázs Paliktól, Márióktól, és egyéb fantasztikus előadóktól. Jönnek-mennek az emberek, franciául beszélnek, nevetnek nagyokat, közben pedig Edith Piaf énekel. Ha elég sokáig maradok, tuti ragad rám valami. Nézhetem majd Luis De Funest eredetiben.

Mire eljön a dél, már nehezen megy a koncentráció, így jól jön az ebéd. A kantin olyan, mint minden más multinál. Minden osztály együtt lejön, egy asztalhoz ül, beszélgetnek, majd távoznak. Ami viszont utána jön, azt még sehol máshol nem láttam. Mivel az eddig felsoroltak (lejön, dumál, eszik, dumál, feláll, távozik) fél óra alatt megvannak, és itt 1 óra az ebédszünet, van még fél óra, amit el kell tölteni, lehetőleg munka nélkül. Ilyenkor mindenki kimegy az épület elé, és bandákba tömörülve beszélget. De nem a kollegáival, hanem a honfitársaival. Angolok az angolokkal, írek az írekkel, franciák a franciákkal, de megvannak a németek, walesiek és a magyarok is. Valhogy úgy, mint egy börtönben. Hogy folytassuk a filmekkel, talán a Remény rabjai a legtalálóbb ehhez a képhez. A magyar srácokkal körbe állunk, valaki cigizik is, és folyton a jövőről beszélgetünk. Hogy ki mit kezd a sok pénzzel, amit itt keres, mire költi, hova megy dolgozni innen, ilyenek. Soha nem arról, hogy itt mi van, vagy itt mik a terveink. Mindenesetre furcsa.

Délután ugyanaz az unalom. Már a sanzonokon sem röhögök. Ha véletlenül Manu Chao szól, vagy Phil Collins, akkor bent maradok, de a 4. francia nyelvű lakodalmas után általában úgy intézem, hogy faxolnom kelljen a folyosón. Nem nehéz. Mindent faxolunk, így mindig van alkalom a folyosóra szökni. Ha jól számolom, itt eltöltött csekély 8 hetem alatt egy Budapest méretű esőerdőt irthattak ki Brazíliában kizárólag az én faxaim miatt. Valahogy az itteniek nem bíznak az olyan elektronikus rendszerekben, mint az Internet és az e-mail. Tényleg, segítsetek nekem légyszíves! Ha valaki tud válaszolni az alábbi kérdésre, kommentelje be legyen szíves, mert én még nem jöttem rá a megoldásra. Ha kapok egy e-mailt, amiben mondjuk egy beszálító azt írja az egyik megrendelésemről, hogy rendben le fogja szállítani a kért időre, akkor azt nekem ki kell nyomtatnom, filctollal ki kell színeznem rajta a megrendelésszámot, amire a beszállító hivatkozik, majd be kell tennem a kinyomtatott e-mailt egy dobozba, amiért eljön egy nő minden második nap, elviszi és beszkenneli, ami aztán látható lesz a számítógépemen. Szóval a kérdés: Miért kell kinyomtatnom valamit egy elektronikus rendszerből, hogy aztán bekerüljön egy másik elektronikus rendszerbe. Azt értem, hogy így mindenki látja, de akkor minek írok kommenteket a megrendelés mellé az SAP-ba, egy harmadik elektronikus rendszerbe? Na mindegy.

Haza azért boldogan jövök, és másnap is szívesen megyek be dolgozni, hátha történik valami érdekes.